Akár egy film címe is lehetne, mondjuk az Ízek, imák, szerelmek vagy a Bor, mámor, Provence mintájára. Vigyázó szemünket a decemberi hidegben azonban Nápolyra vessük, de még inkább a fülünket, hiszen Bősze Ádám és a Budapesti Vonósok különleges, zenélő városokat bemutató sorozata ezúttal a festői Nápolyban köt ki.
- hirdetés -
Nápolyról nyilván mindenkinek a nápolyi pizza jut az eszébe, amely egyszerre olvadós és ropogós, köszönhetően a mesteri alapanyagoknak és az akár ötszáz fokot is elérő fatüzeléses kemencének, melyben potom másfél perc alatt elkészül a pizza. Reméljük, eddigre mindenkinek összecsordult a nyál a szájában. És akkor még a nápolyi ostyáról és az olasz borokról nem is beszéltünk. Zenében talán nincsenek ennyire egyértelmű asszociációink Nápolyról, vagy ha mégis, akkor talán először a 19. század végén virágzó nápolyi dalokra gondolunk, mint amilyen az ’O sole mio, a Sorrentói emlék vagy a Funiculì, Funiculà.
A Budapesti Vonósok december 4-i, Vigadó-beli hangversenye azonban nem ezekről a dalokról, hanem a 18. századi Nápoly divatot teremtő, sőt, divatot diktáló zenei életéről szól majd, arról a korról, amikor olyan itáliai mesterek működtek a városban, mint a koncert három főszereplője, Nicola Porpora, Alessandro Scarlatti vagy a főleg Stabat materéről híres Giovanni Battista Pergolesi. De tudunk még zeneszerzőket sorolni, akik sok szállal kötődtek Nápolyhoz, ilyen volt Piccini (nem Puccini!), Cimarosa, Rossini, Bellini és Donizetti.
Nápoly már a 17. században az európai zenei képzés központjává vált, a 18. század elején pedig „Európa konzervatóriumaként” emlegették. Az operaélet egyik legfontosabb városa volt, sőt, itt született meg a vígopera, az opera buffa műfaja is.
A nemcsak zeneszerzőként, de többek közt a híres kasztrált, Farinelli énektanáraként is ismert Porpora rövid G-dúr triószonátája szép bevezetést kínál a korszakba, hiszen rögtön megismerkedhetünk a barokkosan díszes lírai hangvétellel, valamint a virtuóz hangszerkezeléssel is. Scarlatti f-moll concertója drámai, ám egyben igen változatos muzsikájával gyönyörködtet, Pergolesi Úrhatnám szolgálója pedig eleven humorával garantáltan felteszi a koronát az estre, melyet a szerző eredetileg egy komoly, tragikus opera vidám közjátékának szánt, benne egy agyafúrt szobalánnyal, aki bár átveri az idősödő agglegényt – tegyük hozzá, elég csúnyán –, mégis végül elmondhatjuk majd, hogy „minden jó, ha a vége jó”. Főleg, ha olyan énekesek állnak rendelkezésünkre, mint az amúgy az operett és a musicalek világából érkező Bordás Barbara, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja, valamint a Magyar Állami Operaház fiatal, ám már számos szerepben sziporkázó baritonja, Erdős Attila.
Vagyis egy jó nápolyi pizzához… pardon, előadáshoz megvan most már minden minőségi alapanyag. Jöjjenek, és fogyasszák szeretettel! Jó étvágyat a zenéhez!
