Mi a közös Biccentő, Danglars, Mágnás Miska és Utterson karakterében? Nem mi, hanem ki! Kiss Zoltán a Budapesti Operettszínház művésze, akivel az idei évadban játszott szerepek mellett már a következő szezon új feladatáról is beszélgettünk.
– Milyen évad áll mögötted?
– Hála Istennek, eléggé változatos, színes és munkás volt az évad, bár nem mondom, hogy nem bírnék el több előadást. A színházi üzemmenet szempontjából fontos a hármas szereposztás, ami természetesen érthető és jó dolog, hogy ebből adódóan több kolléga is lehetőséghez juthat színészi szempontból mégis egyetlen hátránya az, hogy kevesebbszer vagyunk kiosztva egy-egy etapban.
– Hogyan tudnak érni, beérni a szerepek ilyen körülmények között?
– Egyrészt nyilván hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy előadáshelyzetben is bejáratódjon, másrészt viszont sokkal keményebben kell a próbafolyamat alatt dolgozni. Szerencsés, ha a bemutató után rögtön jön egy nagyobb blokk, mint most, a Monte Cristo grófja esetében, ahol abszolút érzem, hogy egyre jobban „beül” a szerep. A zenés színház komplexitása miatt nem a szóhoz rögzítődik a cselekvés, hanem a jóval kisebb egységből, a hangból következik a gesztus, ez pedig több gyakorlást kíván. Ezért érdekes tapasztalás számomra Az Orfeum Mágusának a napokban elkezdődött a próbafolyamata. Újszerű dolog számomra, hogy az olvasópróbát követően azt kérték tőlünk, hogy a rendelkezőpróbákra tanuljuk meg a szerepünket. Nem csupán a dalokat, hanem a prózai részeket is. Sok évig táncoltam a színművészeti főiskola előtt, így nekem a mozdulatból indul ki minden a színpadon, ahhoz kötöm a szöveget, a szándékot. Természetesen egy monológ más helyzet, de itt mégiscsak rövidebb megszólalásokról és pörgős párbeszédekről van szó. Mindenesetre kíváncsian várom.
– A szerepedet illetően pontos elképzelésekkel kezdesz bele egy próbafolyamatba, vagy kizárólag a rendezőre hagyatkozol, hiszen ő látja egészében az előadást?
– Mindig van valamilyen elképzelésem. Az olvasás után kialakul bennem egy kép a karakterről, de meg lehet győzni bármiről. Azt szoktam mondani: instrukcióérzékeny vagyok. Kecskeméten játszottam egy olyan János vitézt, ami valójában köszönőviszonyban sem volt az eredeti anyaggal, de rockosított zenével, egy lelátóra, egy focimeccs köré szervezett történettel mégis fogyasztható produkció született belőle, amit a fiatalok imádtak. Nem mondom, hogy kezdetben nem voltak kételyeim, vagy hogy a próbafolyamatban nem kérdeztem folyton a rendezőt, Szente Vajkot, de a végeredmény meggyőzött.
– Az Operettszínházban ilyen extrém értelmezésekkel nem találkozhatunk, de pályád évtizedei alatt sokféle trendet éltél meg, sokféle megközelítéssel találkoztál a klasszikus színreviteltől a rendezői színházig. Ezen a széles területen hol a te komfortzónád?
– A főiskoláról Szinetár Miklós tanár úr, aki egyben az osztályfőnököm is volt azzal indított bennünket el, hogy „készüljenek fel arra, hogy kevés igazán jó rendezővel fognak találkozni a pályájukon, és sokszor kell majd maguknak építkezni”. Szeretem, ha hagynak szabadabban dolgozni, mint ahogyan azt Vincze Balázs tette, de Zsótér Sándorral is megtaláltam a hangot, aki egy olyan rendező, akinek rendkívül erős elképzelései vannak. Nagyon fontosnak tartom a kommunikációt. Az ideális helyzet számomra az, amikor a rendező figyel és úgy irányít, hogy megindokolja, mit miért szeretne és így egymásból építkezve jutunk el a szerep megformálásához.
– Ha már a főiskolát említetted: Homonnay Zsolttal osztálytársak voltatok, játszottatok is együtt, de színész-rendező viszonyban a Mária főhadnagyban, illetve azt megelőzően a Kálmán–Lehár-gálában találkoztatok. A főiskolán lehetett benne érezni vagy akár látni ezt az ambíciót?
– Abszolút. Emlékszem egyszer a főiskolán csináltunk egy “Egerek és emberek” előadást Zsolttal, Gieler Csabival és Ullmann Mónival. Abban a helyzetben számomra egyértelmű volt, hogy Zsolt valamikor még biztos, hogy rendezni fog. Érdekes, hogy ugyan ez az én fejemben akkor meg sem fordult, mostanában viszont már erősen motoszkál a gondolat. Zsolt a Mária főhadnagy próbafolyamatában nagyon jól működött. Örültem ennek a munkának, bizalmat éreztem a részéről, és remélem, hogy ő is azt érezte, hogy támaszkodhat rám. Nem mondom, hogy mindig mindenben egyetértettünk, de ezek izgalmas, az előadást előre vivő, termékeny beszélgetések voltak.
– Szakmáztok vagy nosztalgiáztok?
– Szerintem lesz minden. Ha szakma, akkor szóba kerülhet a Monte Cristo grófja, amelyben egy szereposztásban vagyunk – igaz, Dantes és Danglars kevesebbet találkozik a színpadon, ráadásul az ő kapcsolatuk nem kifejezetten pozitív előjelű, ellentétben a Jekyll és Hyde-ban Jekyll és Utterson viszonyával.
– Melyikőjük áll hozzád közelebb?
– Egyértelműen Utterson, aki a nyugalom, a higgadtság, a racionalitás és a realitás képviselője a szétszórt és vad Jekyll mellett. Danglars-t alapvetően a Dantes-szel szemben érzett féltékenység motiválja, ez minden tettének a mozgatórugója, mert azt érzi, ő is letett már komoly teljesítményeket az asztalra. Megértem és átérzem a helyzetét, hiszen húsz éve tiszt, nincs hiba a munkájában, mégis egy tapasztalatlan fiatalember kapja meg a hajó kapitányi tisztjét. De arra az csűrés-csavarásra vagy akár ármánykodásra, amit ő véghez visz, én képtelen vagyok. Egyáltalán nem tudok helyezkedni, ügyeskedni, a dolgaimat egyenesen szoktam intézni, de értem Danglars “igazságát”, és szeretem is játszani.
– Pedig egyáltalán nem pozitív karakter.
– A minap beszélgettünk Kállay Bori művésznővel arról, mennyire imádja játszani a Marica grófnőben a kedvesnek finoman szólva sem nevezhető Cecília nénit. És tényleg, valahogy ezek a figurák sokkal színesebben vannak megírva, mint a hősök.
– Ezek szerint egyáltalán nem is hiányzik, hogy hősöket játssz, mert elég széles skálán mozognak azok a karakterszerepek, amelyeket rád osztanak?
– Úgy gondolom, hogy ezekben a karakterekben sok lehetőség rejlik, többféleképpen meg tudom bennük mutatni magam . Úgy érzem, hogy a közönségtől sok szeretetet kapok és ,amikor a kollégák a takarásból nézik a jeleneteimet, vagy a zenekarban játszók megjegyzik ez vagy az tetszik az alakításaimban az kimondottan jól esik. A Mágnás Miska sokáig elkerült, de most végre megtalált ez a szerep. Annak ellenére, hogy ez idáig kevésszer játszhattam el, azt érzem, régóta az enyém, és hála Istennek nagyon jók a visszajelzések is.
– Az Orfeum Mágusát már röviden érintettük. Ki az a figura, akinek a szövegét meg kell tanulnod?
– Miska főpincérnek hívják, és szerintem egy nagyon izgalmas, sok kereséssel, közös felfedezéssel teli próbafolyamatnak nézünk elébe. Különleges és nagyszerű alapanyagnak érzem, a történet olyan, mintha minden operettnek az előzménye lenne, és a zene is remek. Megint csak Szinetár tanár urat idézném: minden azon múlik, megtaláljuk-e a megfelelő arányokat; és ezalatt a szöveget és a zenét, a drámát és a humort értem. A látvány is lenyűgöző a terveken, tehát összességében azt gondolom, minden adott ahhoz, hogy egy korszakos új operett születhessen, és egy történelmi pillanatnak legyünk a részesei. Bízzunk benne, hogy a csillagok is úgy állnak!
A cikk a Budapesti Operettszínház támogatásával jött létre.
