Szeptember 18-án mutatták be a Nincsen semmi baj című, egyetemisták által készített sorozat első epizódját, melynek huszonéves főszereplője már csak reflexből ismételgeti, hogy „nincsen semmi baj.”
A fiatal felnőtteknek szóló sorozatról a rendező, Horváth Kolos Xavér, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója a következőket mondta el: „Hogy mit is akarunk elérni a sorozattal? Őszintén, nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez lenne a helyes válasz, de talán pont erről szól a Nincsen semmi baj. Hogy ennyi idősen nem mindig tudjuk, hogy mit akarunk.
Huszonegy éves voltam, amikor elkezdtem ezt a történetet. Arról akartam beszélni, hogy mit jelent fiatalnak és elveszettnek lenni. Milyen érzés a szorongás vagy a depresszió. Milyen az, amikor úgy érezzük, nem értenek meg, és milyen érzés az, amikor úgy érezzük, mi nem értünk meg senkit magunk körül. Huszonhárom éves vagyok, és azt hiszem, még tisztábban látom ezeket a problémákat. Az ember természeténél fogva társas lény. Vágyik arra, hogy reggelente ne egyedül keljen fel, hogy napközben legyen kikkel beszélgetni, esténként legyen kitől elköszönni. De azt nem tanítják meg, hogy hogyan kellene bánni másokkal. Hogyan kellene szeretni, hogyan kellene elfogadni, ha szeretnek.
A sorozat önéletrajzi ihletésű, kár lenne az ellenkezőjét állítani. Egész életemben személyes történeteket meséltem el, csak mindig fiktív karakterek mögé bújtam. Úgy gondoltam, hogy ha tényleg el akarom mesélni a történetemet, azt, amit tényleg ismerek, akkor fel kell ezt vállalnom. Nem gondolom azt, hogy tökéletes lenne a végeredmény. Azt sem feltétlenül, hogy lenne akkora szerencsém, hogy támogatást kapnánk a későbbi részekre. Egy olyan filmet akartam készíteni, aminek anno én is örültem volna, ha látom. Ami segített volna átküzdeni a mindennapokat. Mert az igazság az, hogy igen, mindannyian egyedül vagyunk. Ezen nincs mit szépíteni. Körbevesszük magunkat emberekkel, de az egész nem ér semmit. Viszont, ha olyan műveket látunk, amikben magunkra ismerünk, az tényleg segít. Azt hiszem.
Küzdünk azért, hogy különlegesek legyünk. Befestjük a hajunkat, magunk varrjuk a ruháinkat, verseket írunk, alternatív zenét hallgatunk, keressük a lehetőségeket, hogy kitűnjünk a tömegből. Ez így természetes, minden ember így él. De az igazság az, hogy végső soron ugyanaz történik: megszületünk, majd meghalunk. Életünk végén kapunk egy sírkövet, amin ott lesz a születésünk és a halálunk dátuma. És ami tényleg számít, ami mindennél fontosabb, az a kötőjel a kettő között. Az jelképezi az egész életünket. És senki nem fogja tudni, hogy mit takar, hogy mi történt velünk. Mert talán a világ nagy problémáihoz képest nem is vagyunk fontosak. Nem akarom megváltani a generációmat, nem is tudnám. Makacs emberek vagyunk, küzdünk az elveinkért, nehezen adjuk fel őket. Amit én akarok, az egy olyan kötőjel, amire büszkén nézek vissza életem végén. És bízom abban, hogy mindenki más is, akiket talán nem mindig úgy szerettem, ahogyan azt megérdemelték volna. Végső soron úgy gondolom, erről szól a Nincsen semmi baj, és ezt szeretném vele elérni.”