November 12-én debütált a Filharmónia Magyarország új ifjúsági programja, az Opera – Cinema, ami azt célozta meg, hogy a film, a modern kontextus és persze a zene eszközeivel szerettesse meg a klasszikus zenét és az opera műfaját a gyerekekkel.
Bevallom őszintén, nem voltam túl lelkes, hiszen közhelyesen lerágott csont, hogy „a mai fiatalok nem értik az igényes komolyzenét, az operaházi rikoltozást meg főleg nem, de hét lóval is be kell őket vinni a koncertterembe és az operába, mert nem lehetnek olyan szegények, hogy a mi ódon kultúránk nélkül nőjenek fel, és meg kell őket tanítanunk, hogy értsék, hogy ez miért csodálatos.”
És valóban, szinte minden koncertszervezéssel foglalkozó intézmény évtizedek óta próbálkozik, hogy valahogy odacsábítsa a fiatalokat a klasszikus zene lakomájához. Ennek a műfajnak már több évtizedes hagyománya van, karizmatikus tanárok, humoros műsorvezetők, jövőül jól tudó rendezők sokasága, és mindezek önjelölt visszfényeinek serege próbálkozott már ezen a téren maradandót alkotni. Nem csoda tehát, ha nemcsak bennem, a zenetanár-tévériporterben, hanem a gyerekekben is van némi bizalmatlanság, hogy most majd milyen témába akarják beavatni szegény fejét.
Szóval kissé kételkedtem azt illetően, hogy ezen a téren lehet-e igazán jót és eredetit alkotni, ugyanakkor reménykedtem is, hogy sikerül. Elfogulatlan kontrollcsoportnak magammal vittem az ötéves kislányomat is az Operaházba, mert bár a 6-14 éves korosztálynak szánták az előadást, gondoltam, a gyerekszáj hasznomra lehet a véleményalkotásnál.
Szinte teljesen megtelt az Operaház nézőtere. A zenekar a színpadon ült, illetve a színpad szélén volt néhány nézőtéri szék is. Az előadás a semmiből kezdődött. Egy nagypapa és unokája (Csuja Imre és Telekes Mátyás) sétáltak be a színpadra, leültek a nézőtéri székekre és a beszélgetésükből hamar kiderült, hogy operába érkeztek, de a nagypapa meglehetősen járatlan ezen a téren, és nem is túl lelkes, az unokája viszont szemmel láthatóan jól informált, és kicsit ciki is neki, hogy a nagyapja állandóan azzal van elfoglalva, hogy mennyibe kerülhet a karmester pálcája.
Itt csillant fel először a szemem. A két szereplő nem műsorvezető, mint ahogyan az ajánlóban szerepelt, hanem valóban szereplő, színészi minőségben vannak jelen. Feloldozóan hatott, hogy sem tanár, sem műsorvezető nem köszöntötte a jelenlévőket, hanem egyszer csak belecsöppentünk egy beszélgetésbe. Micsoda pedagógiai fogás! Tanítsa a színházat a színház, a helyzetet a helyzet! Ne megmagyarázzuk, hogy ebből azt kell érteni, hogy…, hanem legyen a nézőnek az az érzése, hogy magától érti.
Külön ügyes fogásnak éreztem, hogy a párbeszédben nem a nagypapa volt az okos, hanem az unoka. Az is fondorlatos megoldás volt, hogy a párbeszéd alapján nem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy ciki-e az opera, hanem hogy ciki-e a nagypapa viselkedése, ami – valljuk be – minden kiskamasznak ismerős érzés lehet.
Miután az opera néhány alapvető kérdését megvitatták, elkezdődött a Torreádor-dal Bizet Carmenjéből. Bár a dallam sokaknak ismerős lehetett, a nagypapa feltette az ilyenkor szokásos hozzá nem értő kérdéseket, amit az unoka csak részben válaszolt meg, majd átkeretezte a történetet, hogy milyen lenne, ha ez a „magamutogatás” egy hentesüzletben történne, ahol a hentes teszi a szépet a vásárló hölgyeknek. Az operai cselekmény ilyenfajta kiforgatását nem érezném szerencsésnek egy operaelőadás esetében, de így, hogy legördült egy filmvászon, és megnéztünk egy húsboltban játszódó kacsintgatós jelenetet, az maradhatott, aminek szánták: gondolati kísérlet.
A kissé távoli párhuzam hamar zenei értelmet is nyert, ugyanis kipróbálták a filmet a Torreádor-dallal, mint filmzenével. Direkt magyarázat nélkül is világossá vált, hogy zenével sokkal inkább hat az érzelmekre a filmes képi világ, mint anélkül. Itt aztán jött még egy csavar: kipróbálták, milyen lenne, ha csak a film képi világa és a zene lenne, tehát, hogy szöveg nélkül értenénk-e a történetet. Értettük. De hogy ne legyen didaktikus, a történet és a zene is minden újrajátszáskor változott egy kicsit, így azt is tetten érhettük, hogy egy más végkifejletű történetet is megértünk, akkor is, ha nincs szöveg. A rendezés Szabó Máté munkáját dicséri, a zenei anyag igazítása pedig Balázs Ádámot.
Lehet, hogy semmit nem tudtunk meg Bizet életéről, a Carmen cselekményéről és keletkezéséről, valószínű, hogy a kislányom azt sem jegyezte meg, hogy ez melyik opera részlete volt, de azt megértettük, hogy hogyan lehet zenével és színpadi vagy filmes történéssel mesélni és hogy a film és a színház tulajdonképpen azonos műfaj, csak más eszközökkel. A humorosan megírt szöveg és a jól szerkesztett előadás azt az érzést adta, hogy értjük, mi történik, és a zenés színház élvezetes. Gyakorlatilag nulla lexikális ismerettel olyan eszközöket kapott a közönség, amelyek jól segíthetik akkor is, ha egy nem gyerekeknek megrendezett operát lát.
A folytatásban láthattunk egy jelenetet a Pomádéból és a Don Pasqualéból. Itt sem maradtak el a filmes transzpozíciók, a hétköznapi életbe való áthelyezésük, de ezek nem az első jelenetek mechanikus átmásolásai voltak, hanem újabb operai kérdések nyertek megvilágítást. A Don Pasquale esetében például azt világították meg, hogy amint a dokumentumfilmekben egy külön interjú mutatja az egyes szereplők gondolatvilágát, úgy az operában ezt szolgálják a duettek, áriák, amikor megáll a cselekmény, és mindenki a maga nézőpontját állítja színpadra.
A szünet után a Bohémélet Mimi-Rodolfo duettje és a Varázsfuvola Papageno-Papagena kettőse következett. A Bohéméletet áttranszponálták egy mai fiatal bohémlakásba, és az eredeti zenére készült film után megnézhettük, hogy mi lenne, ha a zene kissé másképpen hangzana. Ebben a tálalásban Mimi és Rodolfo között nem szimpátia ébred, hanem Mimi elkezdi veszélyben érezni magát, és amíg Rodolfo a kulcsot keresi, kést ránt, hogy megvédje magát. A zenei és a képi világban is csak a minimálisan szükséges változtatások voltak, mégis hátborzongató történet lett egy szerelmi duettből. Megint csak a közönségé lehetett a felismerés, hogy a zene milyen őrületes narratív és érzelemformáló erővel bír. Egészen mást látunk szinte ugyanabban a képi világban, ha másik zenét hallunk hozzá.
A zárójelenetben Papageno és Papagena egy jelmezes buliban találkozott a filmvásznon. A hétköznapi és modern párhuzam itt is megvolt, de ezt a jelenetet annyira nem éreztem mondanivalóban gazdagnak, mint amennyire egy finálénál erre számítani lehet. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az előadás egésze annyira pazar volt a művészi és pedagógiai megoldások terén, hogy az alkotók igen nagy kihívás elé állították magukat, hiszen egy ilyen előadásra kifejezetten nehéz méltó finálét rakni.
Az ötéves kislányom feszült figyelemmel követte a másfél órás produkciót. Aznap mindenkinek elmondta, hogy operában volt, és látta a Papagenát (a Varázsfuvolát már eddig is ismerte), de lelkesen mesélt arról is, hogy egy fiú volt az operában az értetlen nagypapájával, és azon nagyon sokat nevetett, és milyen bohózatokat láttak, meg hogy a Bohémélet nagyon félelmetes volt. Azt hiszem, sok lényeges elemet megértett ő is. Az pedig, hogy maradtak olyan szálak, amit egy többedik megtekintés során fedezne fel – sőt, azt hiszem, én sem vettem észre minden fontos részletet – az csak azt jelenti, hogy az előadás művészi értékű volt, hiszen egy jó alkotást érdemes többször is megnézni.
A cikk megjelenését a Filharmónia Magyarország támogatta.
