Kerkay Rita és Perczel Enikő alkalmazta színpadra A kék hajú lány történetét Dóka Péter regénye alapján. Az ifjúsági előadás a betegség, halál és az empátia fő kérdéseivel foglalkozik, mindezt pedig a tizenhárom éves Olivér szemén keresztül mutatja be. A fiú egy baleset következtében kerül kórházba, itt ismerkedik meg a kék hajú lánnyal, Mirával. Az alkotói folyamatról, a karakterek kapcsolatáról és az üzenetről beszélgettünk Kerkay Rita rendezővel .
– Hogyan esett a választás Dóka Péter művére, és hogyan zajlott az alkotói folyamat Perczel Enikővel?
A kék hajú lány című könyvet Perczel Enikőtől kaptam, amit aztán közösen olvastunk a Multiverzum alkotócsapatával. Szóval ez egy közös választás volt. Egy ifjúsági előadás esetében a pedagógiai szempontok legalább olyan nagy hangsúlyt kapnak, mint a művészi megvalósítás.
Az előadáshoz tartozik egy pedagógiai program, amelyet Lőrincz Zsuzsa, Soltész Rita és Váradi Eszter Sára állítottak össze. Az előadás után kérdéseket tesznek fel a látottakkal kapcsolatban a tanulóknak, illetve különböző feladatokat kapnak. A próbafolyamat során hatalmas előnyt jelent, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik a színházi feladataikon túl is azon munkálkodnak, hogy a színházművészetet mind nézői, mind alkotói oldalról megismertessék a fiatalokkal, és színházértő nézőt neveljenek belőlük: tanítanak, mentorkodnak vagy színházi neveléssel foglalkoznak.
Az előadás fókuszában a betegség – mind érintett, mind hozzátartozói szempontból -, a halál, a gyászfeldolgozás és a kötődési problémák állnak.
Ez egy sokszereplős történet, ezért, amikor a színpadi változaton dolgoztunk, el kellett döntenünk, hogy mely cselekményszálakra fókuszálunk. Mivel felnőttek játsszák az előadást, ezért kitaláltunk egy kerettörténetet. Egy szülinapi buli élménye visszarepíti a már felnőtt Olivért abba a fullasztó hangulatú családi zsúrba, ami után kórházba került, ahol megváltozott az élete. A színpadi adaptáció tulajdonképpen Olivér visszaemlékezése, az őt játszó színész narrálja az előadást, miközben persze játsszák a szerepeiket. A további három szereplő kelti életre a történet különböző korú és nemű karaktereit. Úgy gondolom, mindig izgalmas kísérlet, amikor felnőttek játszanak gyerek karaktereket, ugyanis már van rálátásuk, és kölcsön tudják adni a bölcsességüket az alakoknak. Mivel testi adottságokban is különböznek a gyerekektő, ezért kell találni egy absztrakt formát, hogy a hang és a mozgás megteremtse a karaktert.
Egy tanórányi időben kellett gondolkodnunk, és szerettük volna az ifjúsági regény filmszerű jellegét visszaadni. Ezért 13 képbe sűrítettük a könyv fejezeteit, amik vágásszerűen váltják egymást. Azért is a “kép” elnevezés mellett döntöttünk, mert a 6-os számú kórterem lakóit a rajzolás segíti a gyógyulásban. A próbafolyamatot különösen izgalmassá tette a számomra, hogy két szereposztással próbáltuk a darabot, két premiert tartunk. Ez most egy különleges állapot, amiben vagyok, mert Imre Krisztiánnal, Kiss Diána Magdolnával, Ladányi Júliával és Kelemen Istvánnal már túl vagyunk az első bemutatón, Keller Jánossal, Ballér Biankával, Váradi Eszter Sárával és Juhász Illéssel pedig még izgulunk a közelgő bemutató miatt. Két különböző előadás született, ugyanabban a térben, hiszen mindenki a saját élményanyagából, fantáziájával közelített a szerepéhez.
– Mesélj kérlek Olivér és Mira kapcsolatáról. Mit jelent a kék hajú lány Olivérnek?
– Olivér egy 13 éves srác, aki a születésnapján lezuhan egy fáról és kórházba kerül. A kórházi tartózkodása során ismeri meg Mirát, akinek daganatot találtak a térdében. A lány vámpírokkal álmodik, álmában repülni szokott. A zuhanás-repülés élmény mentén tudnak kapcsolódni. Bánki Berta, az előadás zeneszerzője egy olyan zenei világot dolgozott ki Ifj. Tóth Istvánnal, amely a Mira fantáziájában létező vámpírmesék hangulatát jeleníti meg. A zenében jelenik meg a mozgáskorlátozott lány képzeletének szabadsága, amely lenyűgözi a szorongó fiút.
Olivérről a történet elején megtudjuk, hogy utálja a kék színt. Kék-Blue. A blue szó szomorúságot is jelent. De persze a kék hajú lányról eszünkbe juthat Maeterlinck kék madara vagy a kék tündér a Pinokkióból. Boldogságkeresés, tudásvágy, a mulandóság megtapasztalása, a gyermeklét-felnőttlét határa. Én ilyesmikre asszociálok. Figyelem – valódi figyelem -, ezt adják egymásnak.
– Mit szeretnétek átadni a közönségben ülő fiataloknak?
– Egy színházi előadás vagy egy könyv mindenkire másképp hat, mindenki mást visz haza belőle. És ez így jó, hiszen nem vagyunk egyformák. Különböző az érzékenységünk, különböző sérüléseink vannak, eltérőek az igényeink. Inkább arról beszélnék, amit én tanultam ettől a szövegtől. Ez a történet alkalmaz mesékből ismert motívumokat (például a három jó cselekedet), mégsem kínál álságos “happy endet”. Nem akarja elhitetni, hogy ha ezt vagy azt teszed, varázsütésre megoldódnak a problémáid, elkerülhetők a tragédiák. A valódi csoda az, ha képes vagy találkozni önmagaddal. És amit önmagadban kőkemény munkával megtaláltál. Talán önazonosság? Vagy önmagad elfogadása? Abból tudsz adni másnak, hogy más életében is hasznosítható legyen. Óvatosságra int: nem érdemes abban bízni, hogy tudod, mit él egy másik ember, milyen érzések kavarognak benne, mire gondol. Ez ál-empátia. Ahol a másik akadályba ütközik, te csak praktikusan tudsz segíteni. Figyelni tudsz. Meghallgatni, ha beszélni akar. Vagy csak együtt hallgatni.
Az előadás második bemutatója november 30-án látható a Pelikán fészekben.
