A budapesti éjszakák, a nők és az irodalom az, ami Frenket (Torma Gábor) dalszerzésre ösztönzi évtizedek óta. A hazai zenei élet extravagáns énekese régi és új dalaival április 12-én lép fel a Várkert Bazárban. Mesélt különcségéről, iskolai balhéiról, debüt koncertjének meghökkent közönségéről és bakelitgyűjteményről is. Szerinte a mai világban nehéz megúszni, hogy az embert ne érje lelki sérülés, elárulta, kinek köszönheti, hogy újra talpra és színpadra állt.
– Frank Zappa zeneszerzőről nevezett el a bátyád gyerekkorodban. Nem hiányzik a hivatalos neved?
– A frank jelentése őszinte, szabad. A művészi alteregóm szimbóluma lett, már kilencévesen felléptem ezen a néven, és ma már mindenki így hív. Bár a művésznevem összeforrott velem, a színpadi lényem és a hétköznapi Frenk nagyon is különbözik. A civil életemben sokszor harapófogóval kell kihúzni belőlem a szavakat, de amint rivaldafénybe kerülök, ömlik belőlem a mondanivaló. Ez az interjú is ilyen helyzet. (nevet)
– Van a családodban zenész?
– Egyik nagyapám kórust vezetett a falusi általános iskolában. Alapvetően a testvéreimmel és a szüleimmel hallgattunk zenét. Értelmiségi családból származnak, de a dunaújvárosi gyárban dolgoztak, a kommunizmus áldozatai voltak. Anyukám nem mehetett egyetemre, mert nagyapám katonatiszt volt a II. világháborúban.
– Mesélted, hogy már kiskorodban sem viselkedtél szokványosan.
– Igen, a különcségemből sok hátrányom származott az oktatásban. Ha alkotsz, akkor viszont ez érték. Lehet furán hangzik, de már háromévesen tudtam, hogy művészettel fogok foglalkozni. Dobolni kezdtem. A szüleim mindig támogattak, büszkék voltak rám.
– Mióta írsz zenét?
– Tizenévesen már partitúrákat írtam, de ekkoriban kezdtem rockbandákkal is zenélni, és azonnal rájöttem, hogy rock and roll zenész akarok lenni. Jártam több zenei intézménybe is, végül egyiket sem végeztem el, mert mindenhol nagyon konfliktusos volt a pedagógusokkal a viszonyom. Balhés voltam, fogadásból rágyújtottam a tanárok előtt, és alkoholt is ittam az iskolában.
– Klasszikus zenei produkcióban doboltál?
– A Zeneakadémián felléptem pár koncerten, de hiányzott a szabadság, azt éreztem, hogy nem akarok begyöpösödött, megkeseredett ember lenni, aki csak a fizetésért jár be a munkahelyére, ha pedig kezdődik az ebédszünet, eldobja az ütőket. Jól döntöttem.
– Otthon milyen zenét hallgatsz?
– Egyfolytában szól a zene, pörögnek a lemezek, klasszikus és könnyű is. Van egy nagyjából 600 darabos bakelitgyűjteményem. Kétéves kislányom is szereti a zenét, jó a hallása, és már felismeri a dalaimat.
Frenk már gyerekkorában gitározott, zongorázott, aztán dobosként kezdte a pályafutását. Felvették a konzervatóriumba, de nem végezte el. Később a Zeneművészeti Főiskola jazz szakára is bejutott, egy év után azonban otthagyta. A dunaújvárosi JKE zenekarban, majd Szabó Tamás blues zenekarával lépett fel, ezután jött a Hiperkarma. 2004-ben megalapította saját zenekarát. Miután feloszlott, a Budapest Bár énekese lett.
– Sok formációban doboltál, az egyik legismertebb a Hiperkarma volt. Később zenekart alapítottál. Hogyan találtad meg a saját utadat?
– Hamar megfogalmazódott bennem a vágy, hogy legyen zenekarom, de amikor Bérczesi Robi megkeresett, hogy a Hiperkarmához csatlakozzak, igent mondtam, és egy ideig lemondtam róla. Az együttes karrierje ígéretesen indult, de Robit megtörte a hirtelen jött siker, és feloszlottunk. 2004-ben alapítottam meg Frenk néven a zenekaromat, és rá két évre megjelent az első lemezem, a Szívzörejek. A Várkert Bazáros koncerten is játszok majd az albumról két-három számot. Azokat ma is vállalom.
– A többit nem?
– Kritikus vagyok önmagammal, de szerintem egy alkotó ember, ha nem ilyen, akkor elsilányul a művészete.
– Hogy fogadott anno a közönség?
– A debüt Gödör Klubos koncerten nagyon furán néztek rám. Akkor még nem volt annyira elfogadó a hangulat. Sokan megdöbbentek, hogy erősen ki vagyok sminkelve. Nem értették, mi ez a feminin megjelenés, és negatív jelzőket is bőven kaptam. A kritikusok viszont szerették, hogy nem mindennapi látványt és különleges zenét vittem a színpadra. A többség elvárja, hogy legyen a produkció jól beazonosítható. A zenészeknél gyakran elő is fordul, hogy elkezdenek valamit, és ugyanazt csinálják életük végéig. Szerintem fontos a változás, olyat akarok alkotni, amit más még nem.
– Van olyan előadó, aki közel áll a lelkületedhez? A magyar David Bowie-nak is szoktak nevezni..
– Megtisztelő a metafora, de túlzás, és nem is nagyon szeretem. Ugyanakkor az igaz, hogy David Bowie sokszínűsége nagy hatással volt rám, nála éreztem először, hogy pontosan azt csinálja, amit én is szeretnék. Amikor új külsővel lépett színpadra, akkor a zenéje is mindig frissült. Nem tudsz olyat mondani, amit még nem próbált ki. A zene, a művészet ezermillióféle lehet, én sem szeretném, ha beskatulyáznának.
– Mi motivál a dalszerzésre?
– Az irodalom, a költészet, a filozófiai írások, de a képzőművészet is hat rám. Évtizedekig csak a pesti éjszakából merítettem inspirációt, abból jöttek a dalok. A nők állandó ihletőim, akkor is, ha velem vannak, és akkor is, ha elhagynak. Amikor dalt írok a szakításról, akkor leesik egy kő a szívemről, annak ellenére, hogy tudom, ez önmagában nem oldja meg a problémát. És voltak is olyan mélypontok az életemben, amikor azt gondoltam, hogy ebből nincs kiút.
– Mi okozta a kilátástalanságot?
– A színpadra lépéssel együtt jár a feszültségoldás különféle módszerekkel, mind káros az egészségre. Az éjszakázás és a rosszul alakult kapcsolataim miatt már zenét sem volt kedvem írni, és egyszerűen nem láttam, hogy merre tovább, magamra maradtam. Szerintem mindenkinek az életében van ilyen, manapság nem úszható meg az élet lelkisérülések nélkül. A technika elidegeníti az embereket egymástól. A közösségi oldalakon a megfelelési kényszer elnyomja a normális emberi ösztöneinket. Eltűnőben van a „nemesség” a lelkekből, a műveltség egyre kevésbé érték. A zenészekbe pedig azt sulykolják, hogy ha nem fogadsz el minden felkérést, akkor éhen halsz. Én olyan munkát nem vállaltam – például kereskedelmi tévén zsűrizést -, ami hiteltelenített volna, vagy amivel szembe köpném a közönségemet.
– A zenekarod 2012-ben oszlott fel. Mi inspirált aztán a folytatásra?
– A feleségemnek köszönhetem, hogy lelkiegyensúlyba kerültem, és az alkotóvágyam is visszatért. Ez azóta is tart. Ha nem zenélhetek, inkább ne is éljek. Két hete jelent meg elektronikus hangulatú számokkal a Kilövés, és már írom a következő albumot, amin újra előbukkan a szentimentálisabb, költőibb énem.
*Az interjút Novák Zsófi Aliz készítette.
