Keveseknek adatik meg, hogy amiről ifjan álmodoztak, az valósággá válik, életük vezérmotívuma lesz, és pályafutásuk derekán is ugyanolyan friss és élményszerű marad, mint hajdanán. Rólam elmondható ez. Tizenhét éves konzis voltam, amikor a sors (vagy nevezzük stílusosan inkább Fortunának) kegye úgy alakította, hogy a Brüggen-zenekar budapesti h-moll mise koncertjének másnapján a konziban a kötelező zongoraórámon megismerkedtem Vashegyi Gyurival, a látogatóba érkező főiskolással. Mi sem természetesebb, mint hogy köztünk az első pillanattól kezdve a régizenéről volt szó. Gyuri kamarazenekart akart alapítani, én meg régihangszeres együttesben játszani. Az eredmény nem váratott sokáig magára. Megalakult – akkor még hivatalos régizene-ellenszélben – az Orfeo…
