Füredi Nikolett-tel, a Budapesti Operettszínház művészével beszélgettünk a sikerelőadások titkáról, a többszörös szereposztások kihívásairól és varázslatáról, az épp csak befejeződött évad különleges feladatairól, de szóba került a következő szezon operett-ősbemutatója is.
– Tartalmas évad van mögötted. Mesélnél róla, hogyan élted meg?
– Nagyon szép feladataim vannak jelenleg az Operettszínházban, az pedig hatalmas boldogsággal tölt el, hogy a Jekyll és Hyde után a Monte Cristo grófjában is feladatot kaptam. Fontos, hogy szülessenek ilyen izgalmas, látványos előadások, amelyeket biztosan szeretni fognak a nézők.
– Mi a siker titka?
– Először is mindkettő lebilincselő történet, nem véletlen, hogy színházban, filmen, talán még animációs verzióban is annyi alkotó foglalkozott velük. A Jekyll és Hyde azt a kérdést boncolgatja, hogy bele lehet-e avatkozni a természetbe, és ha igen, milyen mértékig, illetve milyen veszélyekkel jár, ha az ember ebben a kísérletben elveszíti a kontrollt.
A Monte Cristo grófja témája, az igazságtalanul megvádolt ember bosszúja és annak jogossága, szintén elgondolkodtató és rengeteg fordulatot is tartogat. Az is fontos, hogy mindkét történeten végigvonul a szenvedélyes szerelmi szál, sőt, a Jekyll…-ben kettő is, ettől pedig további árnyalatokkal gazdagodik a fő cselekmény. Ami pedig a musicalek esetében elengedhetetlen: elképesztően jó a zenéjük. Ezekhez az alapanyagokhoz pedig igazán igényes, látványos kiállítás társult, ami csak hatványozza az egyébként borítékolható sikert.
– A Jekyll és Hyde magyarországi bemutatójában Emmát alakítottad, az Operettszínházban már Lucyt játszod. Mit jelent számodra ez az új szerep?
– Amikor felröppent a hír, hogy az Operettszínház műsorra tűzi a darabot, mindenki lázban égett, és nagyon vártuk, milyen szereposztások születnek. Óriási boldogságként éltem meg, hogy ez a musical ismét rám talált, és ezúttal Lucyt bízták rám. Emma gyönyörű szerep, a szívemhez nőtt, imádtam, de minden színésznő álma az, hogy egyre nagyobb feladatokat tudjon magáénak. Mindig izgalommal tölt el, ha közeledik egy Jekyll-blokk, az pedig különösen sokat számít, hogy a közönség nagyon szereti az előadást, a különböző social media felületeken látom, hogy sok a visszatérő néző, akik többször, több szereposztással is megnézik az előadást.
– A Monte Cristo grófja még friss a repertoáron, de gondolom, már van tapasztalatod a közönség reakciójáról.
– Szerencsére ugyanaz köszön vissza a posztokban, hogy ez is egy sokszor nézős előadás. Annak, akinek tetszik, csábító dolog lehet a hármas szereposztás, és mivel a premierek után egyre gyakrabban variálódik, ki kivel játszik, mindig izgalmas leosztások születnek.
– Színészi szempontból is csak előnye van ennek?
– Nyilván nehézségei is vannak, a legnagyobb talán az – és különösen ritkábban elővett előadásoknál –, hogy egy blokkban mindenkire kevesebb alkalom jut. Amikor viszont ismét előkerül egy produkció, annál nagyobb lelkesedéssel és kedvvel csináljuk, hiszen mi is ki vagyunk rá éhezve.
A többszörös szereposztásokra van egy nagyon friss történetem. A Monte Cristó…-ban Mercedesként három férfival van szoros kapcsolatom, ők Fernand, az idősebb Dantes és Edmond, ami összesen kilenc kollégát jelent. A legutolsó blokkban hármat játszottam, és közülük nyolccal találkoztam a színpadon. Az egyikük Homonnay Zsolt olt, akivel valami egészen hihetetlen módon a két hónapos próbafolyamat alatt egyszer sem próbáltunk együtt. Ez a váratlanság különleges pillanatokat szült, hiszen épp az ismeretlenség nem engedi, hogy rutinból működjünk. A szereposztások keveredése színészileg kihívás, ami bár extra koncentrációt igényel, de új árnyalatokat is előhoz a szerepből és belőlünk is. Hatunk egymásra, mást mozdítunk meg egymásban, az előadás pedig ettől lesz élő, egyedi és megismételhetetlen, ami a színház varázsát adja.
– Többször beszéltél már arról, hogy minden szerepet magadból építesz fel, keresed a közös pontokat. De vajon fordítva is működik, hat a színész privát személyiségére egy-egy szerep?
– Volt már olyan, hogy átéltem egy szituációt egy szerepben – akár előadáson, akár próbán –, és az később visszaköszönt a magánéletemben is. Olyankor furcsa módon azt éreztem, a helyzet nem ér felkészületlenül. Ezek persze nem tudatosak, mert mindig csak utólag azonosítottam, hogy úgy oldottam meg valamit, mint egyik vagy másik színpadi karakterem tette volna. Biztos vagyok benne, hogy a hatás oda-vissza működik.
– Az elmúlt évadban kaptál olyan feladatokat is, amelyek, azt gondolom, újdonságnak számítottak. Az általános és középiskolásoknak szóló Tiétek a színpad vetélkedőben mentorként dolgoztál a csapatokkal.
– Igen, ez valóban nagyon új volt, mert gyerekekkel ilyen helyzetben nem foglalkoztam még. Az én csapataimnak nehezített pálya jutott, mert elég távolról jelentkeztek a versenybe, így jórészt online folyt a munka, az utolsó fordulóra pedig sajnos csak az egyik társaság tudott elutazni. Velük itt, a helyszínen volt időnk egy picit beszélgetni és dolgozni. Nem volt tehát egyszerű, de nagyon érdekes volt megismerni az ő elképzelésüket, és látni, hogyan gondolják tovább az általuk kitaláltakat egy kis segítséggel vagy némi instrukcióval. Látszott, hogy az őket vezető tanárokkal rengeteg időt és energiát fektettek ebbe a pályázatba, az pedig külön örömet jelentett számomra, hogy színházzal, kreatív alkotással és inspiráló társaságban töltik a szabadidejüket. Nagy élményt jelentett nekem ez a találkozás.
– Egy Közelebb beszélgetésnek moderátora, egy másiknak pedig vendége voltál. Mennyire voltak ezek szokatlan helyzetek?
– Mindkét Közelebb estet nagyon élveztem, és azt éreztem a nézőkön, hogy a két óra után még szívesen maradtak volna. Ez egy különleges alkalom, hiszen a közönség kíváncsi az általuk kedvelt, sokszor látott színészekre, nekünk pedig azért élvezetes, mert egy egészen más arcunkat is meg tudjuk mutatni.
Amikor megkaptam a feladatot, hogy vezessek le egy ilyen estet, megmondom őszintén, egy picit berezeltem. A kétszer ötven percnyi időkereten túl semmi másra nem kellett figyelnem. Tapasztalat híján ennek a beosztása okozta a legnagyobb nehézséget, hiszen még soha nem vezettem műsort, nem csináltam interjút. Szerencsére két olyan kollégát kellett faggatnom, Gubik Petrát és Kocsis Dénest, akik nagyszerű művészek, és akiket nagyon kedvelek, így végül igazán könnyű dolgom volt. Az volt a cél, hogy mélyebben megismerjék őket, hogy olyan dalokat énekeljenek, amelyek számukra különlegesek, és hogy az estén egy kicsit kimozdítsam őket a komfortzónából. Végül egy nagyon jól sikerült, jó hangulatú este lett.
Ezek után, vendégként egyáltalán nem volt izgulnivalóm. Bálint Ádám felkészülten, remekül levezényelte az estét, érdekes témákat vetett fel. Annak is kifejezetten örültem, hogy Sándor Petivel kerültünk össze. Bár Petrának és Dénesnek több közös találkozási pontja volt a pályán, mint Petinek és nekem, de ezekben az estekben az az izgalmas, hogy mi is rengeteg olyan dolgot megtudtunk egymásról, ami a munkában, egy próbafolyamat alatt nem kerül elő. A választott dalokon keresztül új oldalunkat mutathatjuk meg a közönségnek, ezért én igyekeztem olyan dalokat választani, amelyeket az Operettszínház színpadán nem hallottak még tőlem.
– A Magyar Rádió Gyerekkórusában kezdtél énekelni, a koncertpódium után az Operaházzal hamar bekerült a színpad is az életedbe. Egy interjúban olvastam, hogy a színjátszás szele a szüleidet is megérintette, a dédnagypapád pedig az Operában énekelt. Ilyen családi örökséggel a kislányod, Nati számára mit jelent a színház? (Nati a telefonhoz jön: A második otthonom. Nagyon-nagyon szeretem.)
– Vannak színészcsemeték, akik egész kicsi koruktól színházban nőnek fel. Natit viszonylag későn vittem be a színházba, az első előadás, amiben látott, a Musicalmesék volt. Addig el sem tudta képzelni, mit jelent az, hogy anya színházban dolgozik, mi történik ott, ezen a korábban titokzatosnak tűnő helyen. Azóta viszont teljesen magával ragadta őt is ez a világ, ez a varázslat, és bármikor megyek a színházba, az az első kérdése, hogy „ugye engem is viszel?”. Ismeri az épületet, vannak kedvenc előadásai, kedvenc színészei, érdeklik a próbák, szeret a kulisszák mögött tartózkodni. Itthon segít végszavazni – sokszor hamarabb tudja a szövegeimet, mint én! –, és ha elrontok valamit, utólag mindig felhívja rá a figyelmemet.
Nagyon boldog vagyok, hogy ezt a világot látja, és ezek a gyönyörű, igényes zenék eljutnak hozzá. Érződik egyébként, hogy benne is ott bujkál a zenei tehetség. Két éve jár zeneiskolába, ebből egy éve zongorázik. Nagyon ügyes, nagyon jó a hallása, gyorsan tanul, sőt nemrég bejelentette, hogy beiratkozott az iskolai énekkarba. Én korán éreztem, hogy a zene és a színpad jelenti számomra a világot, azt viszont nem tudom, Nati a későbbiekben ezzel akar-e foglalkozni. De ha ez kimerül ennyiben, hobbiszinten marad, akkor is rengeteget nyer, hiszen megszereti a zenét, és megismeri, mit jelent közösségben lenni, alkotni.
– Jó ideje szinte csak musicaleket énekelsz, pedig a pályád elején párhuzamosan játszottál operettekben és musicalekben. A következő évadban visszatér a műfaj az életedbe.
– Igen, és igazán boldog volt a pillanat, amikor megkaptam a felkérést, hogy Az Orfeum Mágusában Somossy feleségét alakítsam. Valóban hosszú ideig elkerültek az operettek, pedig Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban 2004-ben a Cirkuszhercegnő Fedorájaként mutatkoztam be, és azóta is imádom a műfajt. Úgy érzem, még mindig sokaknak van averziója az operettel, azt gondolják, ez egy elavult műfaj, miközben sok előadás bizonyítja, hogy lehet korszerűen is csinálni. Nem arra gondolok, hogy a mai korba kell helyezni, vagy nagyon ki kell fordítani önmagából egy darabot, mert van egy hagyománya- vagy szabályrendszere, hanem a színjátszás korszerűségére, ami a fiatalabb korosztály számára is vonzó. Az is klassz dolog szerintem, hogy egy operett-előadásba musical-előadók is bekerülnek – persze csak akkor, ha van megfelelő szerep –, mert így talán a musicalek törzsközönsége átcsábítható az operettekre, a csak operettet nézőkben pedig elkelthető az érdeklődés a musicalek iránt.
– A darab ősbemutató, ami eleve egyfajta felelősség, ráadásul a történet főhőse, Somossy Károly, ezer szállal kötődik az Operettszínház épületéhez. Ez számodra mekkora felelősséggel jelent?
– Természetesen jár vele felelősség, mint minden szereppel. De most ennek a súlyát mindenki érzi a csapatban, ezért is tesszük bele a tudásunk legjavát. Az alkotók nagyon felkészültek, elképesztő módon körüljárták a témát. Mivel élő szerzőkről van szó, azt gondolom, a próbafolyamat alatt biztosan fog változni a szövegkönyv vagy a zenei anyag, hiszen az a cél, hogy a mű lehető legérdekesebb és legizgalmasabb verziója kerüljön nézők elé. Szerintem nagy lehetőség van a kezünkben, a rengeteg jobbnál jobb karakterrel és a fantasztikus kollégákkal egy újabb sikerelőadás születhet belőle.
– Az Operettszínház honlapján kint van a szeptember-októberi műsor. Már gondolsz ezekre a dátumokra, vagy egyelőre a nyári szünetre koncentrálsz?
– Ugyan véget ért az évad, lesznek a nyáron is feladaim. Forgatok, minden héten játszunk egy meseelőadást Tihanyban és az Operettszínház Hegedűs a háztetőn előadásával a Fertőrákosi Kőfejtőbe megyünk. Így a következő két hónapban hosszabb nyaralásra sajnos nem lesz időm. Az őszi dátumokra pedig annál is inkább gondolok, mert hatalmas az érdeklődés az előadások iránt. Sok ismerősöm szeretett volna eljönni még a nyári szünet előtt megnézni a Jekyll…-t vagy a Monte Cristó…-t, de mindegyikőjüknek csak azt tudtam tanácsolni, próbálkozzanak ősszel. Szerencsére megvannak a szereposztások, most már konkrét napokat tudok nekik mondani. Ez azt is jelenti, hogy augusztus utolsó napjai a felújító próbákról szólnak majd. Úgyhogy a nyáron mindenképp észnél kell lenni, mert az ember pillanatok alatt el tudja engedni magát – testileg különösen –, a jelmezek viszont, sajnos, egyáltalán nem kegyesek.
Az interjú a Budapesti Operettszínház támogatásával jelent meg.
