A Budapesti Operettszínház fiatal művészével a szárnyakat adó ősbemutatókról, a műhelymunka örömeiről, első nagyívű szerepéről, a támogató szakmai közegről, operettről, kortárs zenéről és a tanításról is beszélgettünk.
– Hogyan telik a nyár?
– Felvételt nyertem a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába, a kutatási témám pedig a kortárs magyar zeneszerzők színpadi művei, ezért a nyaram egy részét a kutatás teszi ki, azaz koncertekre járok, követem, hol születnek új művek. Nagy örömömre egynek a születését egészen közelről figyelhetem, hiszen a Budapesti Operettszínházban is készül egy új operett, Az Orfeum mágusa. Lesz néhány fellépésem, és néhány napra a családommal is el tudok utazni a tengerhez, egy kicsit kikapcsolódni.
– Van mit kipihenned, hiszen az évad és a tanév is komoly kihívások elé állított.
– Ez így van. Nemrég vettem át a harmadik, az énekművész-tanár szakos diplomámat a Zeneakadémián, ahogy említettem, sikerrel felvételiztem a doktori iskolába, az évad végére is jutottak feladatok a színházban, és közben elindult a versenyszezon is. Egy moszkvai online versenyre vettünk föl anyagot Békéscsabán, és ugyanez az anyag Szerbiában is megfordult. Debrecenben szerencsére személyesen vehettünk részt egy versenyen, és még egy olaszországi megmérettetésen is ott van az anyagunk. Szeptember 25-én elkezdődik a Kortárszenei Dalműhely sorozat új szezonja, szeptember 28-án pedig a Mária főhadnaggyal kezdődik az évadom. Bármennyire is tombol a nyár, fejben már ezekre készülni kell.
– Mesélj, kérlek a Mária főhadnagyról, az előadásól és az általad játszott Angyal Panniról!
– Óriási öröm számomra ez az előadás! Imádom Panni karakterét, mert nagyon színes egyéniség, talpraesett, sok mindenhez ért, jól vág az agya. Általa egy álom valósult meg, hiszen ez az első igazán jelentős, nagyívű szerepem. Van idő felépíteni a karaktert, ami ugyanakkor komoly kihívás. Rengeteg segítséget kaptam a rendezőtől, Homonnay Zsolttól, aki mivel maga is színész, sőt kolléga, a műfaj mellett bennünket is nagyon jól ismer. Pillanatok alatt „felépült” az előadás váza, majd együtt kerestük az egyes karakterek mélységeit. Nagyon jó hangulatban teltek a próbák, hagyott bennünket kibontakozni, ötletelni, kísérletezni. Emiatt van az, hogy egységes a három szereposztás, de mindenki beleviheti a maga egyéniségét.
– Hogyan találtad meg a hangot a Tóbiásoddal, Kovács Szilárddal?
– Szilárd még nem játszott énekes szerepeket a színházunkban, de szakmailag mégis biztos kézbe kerültem, mivel neki komoly táncos múltja van. Én, ugye, a zenei világ felől érkeztem, ezért tulajdonképpen kiegészítettük és segítettük egymást a saját erősségeinkkel. Emberileg és szakmailag egyaránt könnyen egymásra találtunk, sokat próbáltunk ketten is, önszorgalomból, hogy hagyjunk időt érlelődni magunkban a szerepeknek. Hálás vagyok, hogy megismerhettem, és remélem, hogy sokszor játszhatunk még együtt.
– Az előadó-művészi pódiumokról érkezve az operettek világába a tánc komfortzónába való belépés mit jelentett?
– Az a vágyam, hogy a tánctudást is minél magasabb szinten birtokoljam. A tanulás folyamatában vagyok, rengeteget segítenek a kollégák, és a színház is támogatja azt, hogy képezzem magam. Érdekes, hogy bár ez nem az én komfortzónám, mégis nagyon jól érzem magam benne. Valószínűleg ezért élem meg örömutazásként.
Eredetileg a klasszikus vonalat képviseltem, és az opera világában láttam a jövőmet. A Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekverseny azonban fordulópontot jelentett. Operettet kellett énekelni, és ekkor találtam meg a csodát a műfajban, illetve, hogy magyar nyelven énekelünk. A közönség azonnal rákapcsolódik a zenére, érti a magyar szót, és mi is érezzük ennek a jótékony hatását. Ez a műfaj kikapcsol, feltölt, vidám perceket, órákat szerez a nézőknek, az előadótól pedig sokoldalúságot, állandó önfejlesztést kíván. A klasszikus vonalból megmaradt a kortárs zene, azt aktívan művelem, de a szívem nagyobb része már az operetté.
– A Szépség és a Szörnyeteg viszont egy musical. Babette-en keresztül az egyéniséged más oldalát mutatod meg?
– Pannihoz hasonlónak mondanám abból a szempontból, hogy ő is nagyon bohókás és talpraesett, emellett igazi, nagybetűs nő. Aki nagyon különbözik tőlük, az az István, a király Gizellája, ő hűvösebb, megfontoltabb, de a királynéi mivolta miatt neki egészen másképp kell viselkedni.
– Az operett és a musical igazi közönségműfaj. A kortárs zenétől mennyire idegenkedik a hallgatóság?
– Nem árulok el titkot azzal, hogy a két műfaj népszerűségben nem vetekszik egymással, de azt érzékelem a koncertjeimen, hogy egyre inkább befogadók rá az emberek. Igyekszem mindig olyan dalokat összeválogatni az estekre, amelyek között vannak könnyebb hangvételű darabok is. A koncerteken apró kellékeket is szoktam alkalmazni, például elfogyasztok egy „véletlenül” megtalált bonbont, próbálom interaktívvá tenni az esteket olyan kisebb-nagyobb gesztusokkal. Hiszem, hogy lehet egy kortárs zenei koncert is élményszerű, erre pedig nagyon vevő a hallgatóság. A dalestek alapvetően intim közelséget és közösséget feltételeznek az előadók és a közönség között. Molnár Marcell és Szives Márton kollégáimmal csakis nyitottságról, érdeklődésről szóló tapasztalataink vannak. Nagyon sikeresek a koncertjeink, ezeket a dalokat pedig számomra felüdülés énekelni.
– A koncertsorozat nevében is szerepel a műhely szó, ami alkotó és előadó aktív együttműködését és közös gondolkodását feltételezi.
– Ez teljes mértékben így van. Nagyon szeretem az irodalmat, rengeteget olvasok, és ha rátalálok egy versre, ami befészkelődik a fejembe, mindig elküldöm zeneszerző barátaimnak, partnereimnek. Ők ezt örömmel veszik. Ráadásul nem egyszerűen megzenésítik azokat, hanem kikérik a véleményemet, a hangomhoz igazítják, ami hatalmas megtiszteltetés. Egy előadóval ennél csodálatosabb dolog nem történhet.
– Az, hogy általad ismer meg egy művet a közönség, a felelősség terhét teszi rád, vagy inkább szárnyakat ad?
– Számomra egyértelműen szárnyakat ad, mert a közös alkotás szabadságát élem meg ezekben a munkákban. Már csak azért is, mert a bemutatót a szerzőkkel folytatott közös próbák előzik meg, és minden változtatás közös munka eredménye. Zongorista és vibrafonos kollégáimmal nekünk az jelenti a legnagyobb izgalmat, amikor először mutatjuk meg a darabot szerzőnek, mert mindig az bujkál bennünk, hogy vajon meg tudtuk-e valósítani az ő eredeti elképzelését. Szerencsére eddig kivétel nélkül minden zeneszerzőtől pozitív visszajelzést kaptunk.
– Az Orfeum mágusa, a Budapesti Operettszínház ősbemutatója mennyi lehetőséget ad a közös alkotásra?
– Azt gondolom, hogy nagyon sokat. Óriási dolog, hogy 2023-ban létrejön egy kortárs operett, és izgalommal tölt el, hogy részese lehetek ennek a történelmi pillanatnak. Pejtsik Péter és Orbán János Dénes darabjában az egyik Barrison lányt alakítom majd, és kíváncsian várom, milyen lesz a munka Bozsik Yvette-tel. Még nem dolgoztunk együtt, de a rendezései mind lenyűgöztek. Berzsenyi Krisztinát már ismerem a Mária főhadnagy gyönyörű jelmezei miatt. Ő mindig csodákat alkot, és bevallom, várom már, hogy megtudjam, ezúttal mibe bújhatok.
– Visszautaznál egy időgéppel Somossy Károly idejébe?
– Boldogan! A régebbi korok, különösen a 20-as évek nagyon izgatnak. Nagymamám 1942-es születésű, és gyakran mesélt arról egészen gyerekkoromtól kezdve, milyen volt az élet az ő fiatalsága alatt, hogyan öltöztek fel egy bálba vagy a színházba, és sokszor nézegettük együtt dédnagymamám képei is. Hálás vagyok, hogy az operettnek köszönhetően ezzel a korszakkal foglalkozhatok, és egy picit megtapasztalhatom azt a világot.
– Nemcsak a pódiumon és a színpadon van közönséged, hanem a katedrán állva is. Vagy egészen más az a viszony, amit a gyerekekkel kialakítasz?
– Igyekszem szigorúnak tűnni, de nagyon közvetlen tanár néni vagyok. A magyarországi Maarif Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban, ahol többnyire külföldről érkező gyermekekkel foglalkozom, azt tekintem a feladatomnak, hogy a magyar kultúrával, a magyar zenével megismertessem őket. Boldog vagyok, hogy nyitottak arra, hogy magyar népdalokat énekeljenek. Nagyon édesek, ahogy törik a magyart, de bátran kiállnak az iskolai rendezvényeken, hogy előadják, amit együtt tanultunk. A másik intézmény, ahol tanítok, egy árvaház, a Zirzen Janka Gyermekotthon, ami az Őrségi Zeneiskola budapesti kihelyezett tagozata. Az itteni gyermekeknek a magyar kultúra az életük része, ezért velük klasszikusabb repertoárral foglalkozunk. És sok közös programot is csinálunk. Rájuk kifejezetten büszke vagyok: elindultak az Operettszínház La Mancha lovagja előadásához kapcsolódó Tiétek a színpad! versenyen, és szép eredményt értek el.
– Milyen korosztállyal érzed jól magad? Hogyan látod a jövődet tanárként?
– Úgy érzem, az egészen kicsikkel és a kamaszokkal is megtalálom a hangot, de nagyon örülnék, ha énekművész tanárként megadatna, hogy szakirányú nevelésben vehessek részt. A mostani tanítványaim nem zenei pályára készülnek, közöttük missziómnak érzem, hogy megszerettessem velük a zenét, azt az életük részévé tegyem. De szívesen vennék részt az utánpótlásképzésben akár közép-, akár felsőfokon, ám ehhez jelentős szakmai tapasztalat szükséges. Remélem, az évek alatt ezt megszerzem, és megadatik a lehetőség, hogy magasabb szinten is taníthassak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy színpadon állhatok, ráadásul a Budapesti Operettszínházban, amiért rendkívül hálás vagyok, mellette pedig taníthatok.
– A két terület hogyan egészíti ki egymást?
– Az előadó-művészet és a tanítás kölcsönösen hatnak egymásra. Sokat fejlődtem annak köszönhetően, hogy tanítok, mert ahhoz, hogy pontosan, érthetően magyarázzak el valamit, magamban is le kell tisztázni az adott kérdést, és így, a stabil tudással én is jóval könnyebben valósítok meg dolgokat előadóművészként. Amikor a színpadon állok, és azt a gyerekek látják, visszaigazolást jelent nekik, hogy ha a tanárnőnek sikerült, előttük sincs akadály.
