Egyetlen fehér kórházi pad, meg egy fogas a díszlet. A koraszülött osztályon ezen a padon éli meg a három apa a végtelennek tűnő hosszú hetek mindennapjait. Ez a pad a szorongás, a féltés, a remény és hit padja is. A csend padja. Meg az a „kispad” ahová az apákat szokták ültetni a szülés-születéskor. Valós történetek, interjúk alapján rendezte meg A Padon – Apa születik előadást Tollár Mónika. A három apával, Bozsó Péterrel, Inotay Ákossal és Zámbori Somával beszélgettünk.
Inotay Ákos: Első alkalommal az olvasópróbán találkoztunk a szöveggel, de akkor még a történeteket egybefüggő monológként olvastuk fel egymásnak. Emlékszem, mennyire hatott rám az általam játszott apa, Bence története, erős érzelmi hullámvasút volt. El-el csuklott a hangom a felolvasásnál. Mindegyik történet nagyon sűrű anyag.
Zámbori Soma: Rám elsőként az hatott nagyon, hogy ezek mögött a történetek mögött valós, igazi emberek vannak, és nagyon kíváncsi lettem, hogy kik ők. Tollár Mónika, az előadás dramaturg-rendezője megmutatta nekünk a három apa fényképét, tippelgettük, hogy ki melyik apa szerepét játssza majd. Az járt a fejemben, hogy veszem a bátorságot ahhoz, hogy belebújjak a bőrükbe. Foglalkoztatott az is, hogyan lesz majd ebből mégsem ő, hanem egy általam megformált karakter. A sztori valódisága, ami rögtön magával ragadott.
IÁ: Somával a próbák idején bementünk a koraszülött osztályra, ami még egy plusz inspirációt adott. Ott – miközben mindhárman apaként átéltük a születés csodáját – megéreztem a mélységét is a dolognak. Egy problémamentes szülésnél is felborul az ember élete, hát még ha, mint a darabban, jóval idő előtt születik a baba.
Bozsó Péter: Az, hogy valós történetekből született a darab, nagyon hitelessé teszi az előadást, ez a többlet végig meghatározta a próbáinkat és a játékunkat is.
IÁ: Próbáltuk a nagyon személyeset kicsit eltartani magunktól, mert terhet és felelősséget jelent, és színdarabként kezelni a történeteket, ahova a saját karakterünket is be kellett építeni a szerepbe.
BP: Éppen ezért csak a bemutató környékén találkoztunk az apákkal, akkor ismerhettük meg őket.
– Az apák monológjain keresztül ismerjük meg a három szülés-történetet, a koraszülött osztályt, mindazt, ami a családokkal történt ezekben a hónapokban. Általában a női narratívákat ismerjük. A padon cím erre, a kispadra ültetett pozícióra is vonatkozik?
BP: Nagyon fontos, hogy az apák aspektusa ábrázolásra kerüljön. Sokszor a szülésből kihagyják, elfelejtik őket. Ezért is izgalmas a darab, hogy itt az apák válnak a történet „főszereplőivé”. Mi, férfiak eleve nehezebben tudjuk magunk kifejezni, nem vagyunk annyira verbálisak, mint a nők. Az én figurám az interjúban el is mondja, hogy nem a szavak embere, szikárabb karakter. Olyan jó, amikor lassan, nyikorogva, de ezek az ajtók elkezdenek felnyílni. Izgalmas dolog.
IÁ: A szülés az egyik alapvető élménye a nőknek, egymás között beszélnek róla, de mi férfiak az érzelmekről nehezebben nyílunk meg. Itt ez a három férfi átéli a mélységeket és magasságokat, olykor megkönnyezik azt. Mindannyiuk önreflektíven, a maga módján nyílik meg. Gyönyörű mondatokat fogalmaznak meg, ezek az ő saját szavaik. Úgy fénylenek a színpadon, mintha drámaíró írta volna, holott az élet írta.
– A babák hosszú hetekig inkubátorban vannak, hogy önálló életre képessé fejlődjenek. Az apák a kórházi padon vágják a láthatatlan centiket. Számukra is egy hosszabb belső út megtétele ez az időszak?
ZS: Igen, ez az izgalmas, hogy honnan hova jutunk. Monológokat mondunk, folyamatos aktív jelenlétben együtt is vagyunk, de mégsem. Együtt várakozunk, együtt szorongunk. Aztán eljön a felszabadító pillanat, mint amikor a kuktából kijön a gőz, amikor már tudjuk, minden rendben lesz. Itt ér össze a hármunk karaktere, túlvagyunk az életünk egy olyan szakaszán, amit senkinek nem kívánunk. És ott állunk mindhárman, hogy oké, de innen hogyan tovább. Van amelyikünknek a függőségi problémáját, van akinek a házasságát kell megoldania. De a padon töltött közös hetek rávilágítanak arra, hogy nem vagy egyedül.
– Mennyire rajzolódik ki az előadásban, hogy kinek milyen a karaktere, hogy milyenek az egyéni sorsok?
IÁ: Kirajzolódnak. Az előtörténetük is, meg hogy együtt mit élnek meg. Kialakul közöttük egyfajta bajtársi kapcsolat. Az apává válás nehéz folyamatán túl ez a darab arról is szól, hogy mi van, ha váratlan helyzetbe kerülünk. Ha újra kell építeni magunkat és az életünket. Ahogy Bence karaktere, akinek korábban tökéletesen működött az élete, de egyszer csak darabjaira hullott. A covid alatt elveszítette a munkáját, majd jött a koraszülés-történet. Mindannyiunk életének megvannak a maga mélységei.
BP: Nagyon jót tesz az előadásnak, hogy nem egy szerző írása, hanem a három interjúból lett összeszerkesztve az anyag, így nyelvileg, stílusában is erősen ott vannak a személyes jegyek, a saját hangok. Élő szövegek, nagyon más sorsokkal. Az én figurám vidéki srác, aki az építőiparban dolgozik, Soma vállalati vezető. Társadalmilag is széles spektrumot képeznek le hárman, és ezeknek a nagyon különböző embereknek az életük egy pillanatában összegabalyodik a sorsuk.
IÁ: Miközben ezt az érzelmi hullámvasutat éljük át, aközben a szöveg tele van humoros pillanatokkal, abszurd helyzetekkel, amikor egyszer csak kiszakad a nevetés. Szerencsére ilyenkor a nézők is jönnek velünk, miközben nem célunk, hogy felkönnyítsük a történetet, de annyira igazak ezek a szövegek, hogy ezt váltja ki belőlünk és belőlük is.
– Valamelyikőtök azt mondja az előadásban: a kórház olyan, mint a templom. Valóban megvan a maga szertartása. Izgalmas és szép párhuzam.
IÁ: Énnekem ez az egyik kedvenc pillanatom, szeretek olyan előadásokban játszani, ahol valamiféle katarzis adatik, ahol bizonyos pillanatokon én is megrendülök. Nekem volt pár ilyen előadásom, és mindig nagyon jó emlék, ajándék egy ilyen helyzet. Itt is nagyon sokféle pillanatot élünk meg a mélységektől a magasságokig.
BP: Nagyon szeretem ezt a monológot, a templom párhuzam nekem a csendről szól. Úgy is érezzük magunkat, mint egy templomban, van egy összezártság, amiből kivágyunk, és lassan haladunk a kijárat felé, de még nem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Kicsit ilyen a templomban levés is, beszélgetünk a bensőnkkel, beszélgetünk a Feljebbvalóval, bízunk és remélünk.
ZS: A pad a köztes állapotot is szimbolizálja, még nem tudjuk, hogy merre indulunk. Igyekszünk az egyes játszóhelyeken a helyi kórházi padot bekérni, hogy az adott helyen élőknek legyen hozzá kapcsolódása. Azon a padon születünk meg apának, s a végén ott marad a pad az üres színpadon. Az is érdekes, hogy mi hárman nem szólítjuk egymást a neveinken, a nézőnek nem derül ki, hogy Bence, László, Zsolt – hanem így név nélkül. Könnyebb bármelyikünk sorsával azonosulniuk.
– Szebelédi Zsolt élő zenéje, megidézi a műszerek hangját, dramaturgiai szerepe is van, elválasztja a jeleneteket, és erősíti a csendeket.
BP: Szergya alkotótársunk, ő a negyedik apuka, aki ténylegesen koraszülött apuka.
IÁ: Amikor a végén elénekli a záró dalt, annak nagyon megélt élmény az alapja. Velünk együtt lélegezve vesz részt az előadásban.
– A nézők nagyobb része általában nő. Ez az előadás mennyire vonzza be a férfiakat, mennyire az érintetteket?
BÁ: Általában párok jönnek, de talán katartikusabb az élmény, ha ezeket a történeteket a néző azzal tudja befogadni, akivel a hasonló élethelyzeteket közösen élte meg, akivel megdolgozott mindezért.
ZS: Számomra érdekes volt, hogy sokszor máshol tudnak eltörni előadás közben a nők és a férfiak. Hogy kit hol érint meg, ki hol kapcsolódik a sztorihoz jobban.
– Különböző társulatokban játszotok, hogy állt össze a négyesetek?
ZS: Móni hívott össze minket, s azt mesélte, hogy amikor olvasta a szövegeket, minket látott bele az egyes karakterekbe. A próbák során picit azért változott a játszott karakterünk, sok minden bekerült belőlünk is.
IÁ: Nagyon jól egymásra hangolódtunk, nekem különös élmény volt a próbafolyamat és nagyon szeretem játszani.
– Mindhármatok sokat filmezik, szinkronizál, de most mintha mindannyiótoknak kevesebb színházi jelenléte lenne.
IÁ: korábban a Merlin társulatában játszottam, most szabadúszóként kevesebbet játszom, sok irányba kavarodtam el. Forgatókönyveken dolgozom, tréninggel és tanítással foglalkozom, és különböző színházi projektekhez – Tollár Mónika több projektjéhez is – kapcsolódok. kevesebb most a színház és több az egyéb, de így kicsit többet tudok együtt lenni esténként Marci fiammal.
BP Nekem is most jóval kevesebb a színházi elfoglaltságom, mint az előző évtizedekben. De csöppet sem bánok, mert olyan felkérésekre mondok igent, ami valóban nagyon érdekel. Amihez ezer százalékkal tudok kapcsolódni. Ilyen volt a Padon is.
IÁ: A padon, ügy, szeretek ilyen ügyekhez kapcsolódni. Amikor ott voltam a koraszülött osztályon, még jobban láttam, milyen fontos és heroikus, amit csinálnak. A frontvonalban vannak.
ZS: Petivel a Budapesti Kamaraszínház megszűnése után szabadúszók lettünk, de ebben én is nagyon jól érzem magam. Három gyerekem van. Behúztam a kéziféket, mert a világ is erre kényszerített, de ez nem külső kényszer, hanem önként vállalt ügy és misszió. De ennél a darabnál nem volt kérdés, hogy jövök. Régóta ismerjük egymást, tudtam, hogy a közös munkánk izgalmas kaland lesz. Szerelem-projekt.
