A 10. MITEM keretében október 12-én látható a sokszoros díjnyertes Woyzeck, amelynek címszereplőjével, Nagy Márkkal felidéztük az öt évvel ezelőtti próbafolyamatot, a fesztiválélményeket, és arról is beszélgettünk, azóta hogyan változott az előadás.
– Szakmai gyakorlaton voltál, amikor a Woyzeck készült, majd tag lettél, azóta viszont elszerződtél, és a Radnóti Színház tagja vagy. Milyen érzésekkel mész a Nemzetibe, amikor ezt az előadást játszod?
– Nagyon izgulok, ami egészen az épületig tart. Aztán amikor meglátom a régi osztálytársaimat, nem is csak megnyugszom, hanem… Visszajön az alkotásnak az a nagyon szabad, nagyon örömteli és nagyon szenvedélyes időszaka, amiben őszintén, azóta nagyon kevés alkalommal volt részem. Ha egy előadás szeretetben készül, látszik a nézőtérről. Az első verzióban hatan voltunk benne az osztályból, de mindenkit ismertünk valahonnan, mindenki haver volt, próba vagy előadás után együtt mentünk kocsmába, kávézóba. És ebben Attila személye sem elhanyagolható, sőt! Szerintem kevésszer említik meg róla, milyen hatalmas nagy szíve van, és egy ilyen történethez kell egy olyan, a csapatot összetartó ember, aki be tudja aranyozni a jókedvével, a humorérzékével az együtt töltött időt.
– Így, öt év elteltével hogyan emlékszel vissza a próbafolyamatra?
– Gyakorlati hely keresése közben hívott fel Ati (ifj. Vidnyánszky Attila – a szerk.), hogy Woyzecket rendez, és én lennék az előadásban Woyzeck. Dolgoztunk már együtt az egyetemen, érdekelt a darab, tudtam, hogy osztálytársaim lesznek benne, úgyhogy egyértelmű volt, hogy igent mondok, mert az is biztos volt, hogy ebből valami igazán fiatalos dolog lesz. Megjöttek az olvasópróbára, azt hiszem, 14 oldalnyi szövegkönyvvel, amit Ati és Hasi (Vecsei H. Miklós – a szerk.) készítettek Kiss Csaba-fordítások alapján, de azonnal jelezték, hogy ez csak egy ajánlat, ebből indul az improvizáció. Beszéltek a történet dél-amerikai világáról, és láttuk, hogy a díszlet a nézőket is magába foglalja.
Eleinte csak improvizáltunk és a koreográfiákkal foglalkoztunk, mintha külön etűdök lennének, a következő lépés pedig az volt, hogy ezeket rögzítettük és egybefűztük. Én nagyjából ezen a ponton kezdtem el rendesen próbálni, mert bár addig bent voltam mindig a térben, de nem volt dolgom. Például a nagy kokós buli jelenetében, ami Atinak kezdettől megvolt vízióként, napokig csak álltam az ablakban. Ati pedig többször is türelmet kért, meg azt, hogy figyeljek, mert ez a „semmit se csinálás” majd akkor nyer értelmet, ha a helyükre kerülnek a jelenetek.
– Ezt elhiszi a színész, valóban megnyugszik, vagy tombol benne a rajt előtt visszahúzott versenyló energiája?
– Nem mondom, hogy nem volt bennem irigység, amikor mindenki hozhatta a maga ötletét, bátran kipróbálhatott bármit, én meg nem szállhattam be a buliba, hanem félóránként elmondtam egy rövid Büchner-szöveget. Ráadásul ezekre nem is mentünk nagyon vissza, nem állítgatta Ati egyáltalán, mert ott is megjegyezte, hogy „majd folyamatában lesz érdekes”. Két dolgot ismételgetett. Az egyik volt a türelem, a másik pedig az, hogy „ne kapcsolódj”, ami azért volt rettenetesen fura, mert a színház valahogy pont arról szól, hogy egymáshoz kapcsolódunk a színpadon, a nézőtéren, úgyhogy abszolút át tudtam érezni a versenyló rajt előtti pillanatait. Volt, hogy egy próbán megpróbáltam versenybe szállni a többiekkel és elvonni róluk a figyelmet, de rájöttem szép lassan, hogy itt ezt nem szabad. Ati ezt nagyon jól kezelte, nekem pedig utólag nézve elképesztő tanulság volt, hogy megtanuljam, mit jelent úgy eljátszani Woyzecket, hogy az előadás nem róla szól, hanem arról, ami őt körülveszi, és amit látunk, azok Woyzeck gondolatai. És ezt nagyon jól visszaadja a belőle készült film, aminek nagy része az én szemszögemből mutatja az eseményeket, de úgy, hogy én nem látszom.
– Mi történt veled, veletek és az előadással 2018 óta?
– Leginkább az, hogy öt évvel idősebbek lettünk. Van a szövegben egy rész, ahol elmondom, pontosan hány éves, hány hónapos és hány napos vagyok. Akkor huszonhárommal kezdődött, most pedig öttel többel. Szeptemberben ez a szám meg is ütött, egyrészt azért, hogy milyen régóta megy, másrészt pedig mert ezek már nem ugyanazok az emberek a színpadon. És nem csupán azért, mert közben cserélődtek szereplők. Bármennyire is fatális hülyeségnek hangzik, nekem halálosan komolyan kell azt gondolnom, hogy a hűtőmben egy sárkány lakik. Mindenki megváltozott a privát tapasztalatai miatt, a barátságunk Herczegh Petivel például egészen mást jelent, és színészként is, szakmai szempontból mások vagyunk, hiszen mindegyikünknek bővült az eszköztára.
– Ez az öt év a történeten is nyomot hagy?
– Mindenképp. Azt mondják, akik többször is látták, és mi belülről is így érezzük, hogy érik be tőle, kezd egy kicsit nyomasztóbb lenni. A huszonpár évesektől még viccesnek tűnik, ahogy eljátsszák, hogy a nyomornegyedben élnek és kokóznak. Természetesen ez egyáltalán nem helyes, de valahogy kevésbé vehető komolyan. Ma már sokkal többször érzem, amikor kívülről nézem a történetet, hogy jóval reménytelenebb az egész, és egyébként szerintem ez közelebb áll Attila szándékaihoz is. És van még valami, ami fontos: a közönség. A nézők a Woyzecknél különösen befolyásolják az adott előadást. Figyelni kell rájuk, rá kell hangolódni a ritmusukra. Úgy érzékelem, mostanában egyre kevésbé nevetősek.
– Jó néhány helyen, nagy színházi fesztiválokon jártatok az előadással. A különböző országokban más volt a nézői reakció?
– Kolozsvár volt az első, talán 2019-ben. Ott egy nagy buli volt az egész, elképesztően jól sült el, minden poén ült, a bulit iszonyatos hangorkán kísérte, tele volt energiával az előadás, és ennek egy jelentős részét a nézők pumpálták bele. Persze, hozzátartozik, hogy Kolozsvár fesztiválja nagyon jól bejáratott, és igazán magas szintű színházkultúra van a városban.
Ennek a szöges ellentéte zajlott Gyulán. Még nem a nyári fesztiválszezonban – emlékszem, kabátban mászkáltunk odakint –, idősebb nézőközönség előtt, tehát el lehet képzelni mennyire voltak vevők bizonyos obszcén kifejezésekre meg a kokós poénokra… Sokan szörnyülködve nézték, mi történik a színpadon, időnként síri csönd állt be.
Tel Avivban, a Jaffa Fesztiválon az volt a nehézség, hogy nem lehetett megépíteni a teret, ami a nézőket körbeöleli, és klasszikus kukucskaszínpadon játszottunk jóval nagyobb és távolibb nézőtérnek. Emiatt az egészet kicsit meg kellett tolni, amit Attila nem feltétlenül helyeselt, de belülről azt éreztük, muszáj rátenni a hangerőt, erősebbnek kell lenni a gesztusoknak. Ráadásul nagyon észnél is kellett lennünk, mert a nézők egyharmada beszélt magyarul. Előadás után többen odajöttek, hogy elmondják, mekkora élmény volt nekik.
– Milyen volt a Balkánon, Újvidéken, Szarajevóban? Úgy képzelem, ott nagyon vevők erre a woyzecki világra.
– Az tényleg egy külön kategória. Valószínűleg azért, mert bármennyire is nyomasztó, bármennyire is szörnyű, brutális és obszcén, valahogy mégis nagy benne az életigenlés. Erre nagyon vevők a Balkánon, ettől egészen más ritmust kap az előadás. És persze azt sem lehet letagadni, hogy a szerbül folyó jelenet nagyot robban. Újvidéken, Szarajevóban iszonyatosan hatott, és nem akarok jövő időben nyilatkozni, mert csak novemberben megyünk, de remélem, hogy Szabadkán is elkapja a nézőket. Nekem Újvidék a fesztiválon kívül is különösen nagyon jó élmény volt, Szarajevóban meg egyszerűen érezni a színházimádatot.
– Az előbb említetted, mennyi minden változott bennetek, mennyire másképp hangzanak bizonyos mondatok. Meddig lehet ezt az előadást játszani?
– Bordás Roli időnként azt szokta mondani, „35 – és nem vállalom”, de szerintem amíg a térdízületeik a srácoknak ilyen jó állapotban vannak, ez működni fog. Komolyra váltva: amíg friss tud maradni, addig játszhatjuk. Hogy ez hogyan tud működni? Annak megfelelően, ahogy a világ változik, kerülnek be reflexiók, a pandémia alatt például jött a maszk meg néhány kontaktkutatásos poén, az persze kérdés, hogy ezen a formán belül meddig tud folyamatosan újulni az előadás. Nekem most egyébként az a legérdekesebb, hogy egy dél-amerikai szegénynegyedben még elhisszük, hogy a televízión keresztül jön a sokkhatás, miközben egy európai ember ezen már rég túl van, pontosabban benne él.
– És hogy jössz el előadás után? Mennyire nehéz letenni Woyzecket, kilépni belőle?
– Az utolsó tánc Barta Ágival egyre sűrűbb, mégis egyre könnyebben teszem le Woyzecket. Nem mondom, hogy nem visel meg, de valahogy a sok tejsav ma már hamarabb lekerül a lelki izomzatról.
