Harmadik önálló estjével Pokorny Lia nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a nézők kezébe adja A majdnem tökéletes boldogság receptjét – legalábbis a cím szerint. Az előadással egyúttal szerzőként is bemutatkozó művésszel az írás mellett a határok húzásáról, a felnőttség felszabadító erejéről és a függetlenségről is beszélgettünk.
– Ez a harmadik önálló ested és az első, ahol te vagy a szerző is. Miben különbözik az előzőektől?
– A LIAison és a Füst zenés est. A LIAisont Zöldi Gergő dramaturg barátommal álmodtuk meg. Ő találta ki a vázát, amit én kiegészítettem a saját írásaimmal, együtt kerestünk hozzá dalokat. Botos Éva, a LIAison rendezőjeként – az az új előadásomat is Éva rendezi – inspirált, hogy írjak összekötő szövegeket. Biztos volt benne, hogy meg tudom csinálni, annak ellenére, hogy soha nem gondoltam, hogy az írás és én egyszer barátok leszünk… A Füst koncertestemet Grósz Zsuzsanna zongoraművész barátnőmmel állítottuk össze, itt már én írtam az összekötő szövegeket, kiegészítve a dalokat.
De a mostani előadás egy száztíz perces színdarab lett, amit ezúttal teljesen egyedül írtam. Most nemcsak színészként izgulok, hanem a darab szerzőjeként is, hogy amit kitaláltam, amiről mesélni szeretnék, működik-e majd?
– Mi az, amit ebben az önálló est formában megtaláltál, ami miatt már több alkalommal azt választottad, hogy így mutatod meg magad?
– Kicsi koromban nagyon szerettem, amikor a szüleim mesét olvastak, de amit a legjobban vártam, az az volt, amikor anyukámék elalvás előtt lekapcsolták a villanyt, beraktak egy mesekazettát, egy hangulatlámpa sejtelmesen megvilágította a gyerekszobát, bekapcsolták a kazettás magnót, és mi végre elaléltan hallgathattuk az öcsémmel a szebbnél szebb történeteket. Azt gondoltam, hogy „Jó, amikor a szüleim mesélnek, de ahogy ezek a varázslók mesélnek a kazettán, úgy fogok majd egyszer én is!”
Valami hasonló dolgot szeretnék megteremteni azáltal, hogy egyedül állok a színpadon és közvetlenül a nézőknek mesélek, így ők bizonyos szempontból szereplőivé válnak az előadásnak, együtt éljük át az egész történetet.
Sok dolog vezetett oda, hogy az utóbbi időben egyre több önálló dolgot csinálok. Egyrészt nemrég – hogy egy időre, vagy végleg azt nem tudom – szakítottam a kőszínházi társulati léttel. Nagyon elfáradtam az elmúlt években. Vágytam arra, hogy az életemnek bizonyos területein már én mondjam meg, hogy mikor, mit, milyen mértékben és hogyan szeretnék csinálni. Ehhez meg kellett teremtenem az önállóságom és a szabadságom.
Az, hogy elkezdtem saját előadásokat csinálni, az egyik lába ennek az új életnek. A másik lába az, hogy olyan társakra találtam, akikkel nagyon együtt tudunk gondolkodni. Gönczi Dorka és Varga Zsolt barátommal, akik szintén létrehoztak két sikeres előadást, a Válótársast és a Munkatársast, amikben játszom én is, járjuk az országot, újabb és újabb dolgokat találunk ki, végtelenül inspiráljuk egymást. Olyan munkakapcsolat a miénk, ami a kölcsönös tiszteleten alapul és mivel ez remekül működik, nagyon mély barátság , szövetség is kialakult köztünk. Ez a két dolog nagyon erősen megalapozta azt, hogy elkezdjem a saját önálló, bizonyos szempontból független életemet.
A harmadik láb, hogy engem a színházban egyre inkább izgat az, hogy olyan előadásokat hozzak létre, amiben lebontjuk, átjárhatóvá tesszük azt a bizonyos negyedik falat. A színházban általában úgy csinálunk, mintha a nézők és a színészek között egy fal lenne, a nézők bekukucskálnak egy élethelyzetbe, úgy teszünk, mi színészek, mintha ezt nem vennék észre. Én szeretem, ha ez a bizonyos fal nem létezik. Jól esik az intimitás, ahogy a nézőkkel kommunikálok, szeretem ha ők a partnereim az előadáson, ha érzik, hogy a szemükbe nézek, bevonom őket azáltal, hogy egymásra reagálunk, nekik mesélek.
Ezt az improvizáció is segíti. A véletlenek, az esendőség, a „csak most, csak itt” fantasztikus fűszer. Segít kinyitni az ember szívét.
– Az improvizáción kívül a személyesség már a címből is érződik A majdnem tökéletes boldogság receptje. Honnan merítetted az ihletet? Mennyi ebből a saját történeted?
– Ez nem a saját életem feldolgozása. Egy kitalált történet, ami persze nyomokban engem is tartalmaz, az előadásban lévő témák valamilyen szempontból fölbukkantak az életem is, de merítettem témát bőven a környezetemből és van, ami teljesen kitalált. Sok mindenből gyúrtam össze.
Abból indultam ki, hogy kiskoromban elképzeltem egy életet, amit felnőttként élni szerettem volna és elgondolkoztam, hogy valóban ideális lett volna az a „tökéletes” megálmodott élet? És valóban kudarc az, ami nem úgy sikerült? A környezetemben is megfigyeltem, hogy sokan bizonyos feltételhez kötik a boldogságot és ha ez az elvárás nem teljesül, vagy boldogtalanok lesznek, vagy megfeszülnek, hogy mindenáron elérjék azt a valamit, ami nincs és közben elfelejtenek élni.
Egy olyan előadást szerettem volna létrehozni, amiben megmutatom, a főszereplőm hogyan ismeri föl azokat a mintákat, amiket gyerekkorából hozott, hogyan ébred rá, hogy nem tud határokat húzni. Megvizsgálja, mi a kapcsolata a szeretettel, hogyan veszi észre, hogy rosszul szeretni is lehet, és megéli a szembesülést a következményekkel. Fontosnak tartom, hogy ezt a témát igazán, humorral ötvözve lehet befogadni.
– Ez egy önismereti utazásnak tűnik. Bár nem százszázalékig a te önismereti utazásod, de gondolom, arra is szükséges volt ahhoz, hogy elkészülhessen.
– Valóban, a történet fiktív, de a saját tapasztalataim jócskán benne vannak. Én is küzdöttem a nemet mondással, a megfeleléssel. Ez gyakorlatilag egy felnövéstörténet. Mikor, mitől mondhatja az ember azt, hogy felnőttem? Azt gondolom, akkor lehet szabadon megélni az ember gyermeki énjét, hogyha a másik része felnőttként vigyáz erre a gyermekre. Ebben a biztonságban önfeledtté tud válni az élet számos pontján, mert ha éppen nincs mellette senki, akkor is képes a boldogságra, az élet örömeinek a megélésére. Ennek az egész előadásnak az üzenete, hogy hogyan lehet ide eljutni.
– Te írtad és te is játszod. Ez két teljesen más folyamat, melyik mit adott neked?
– Három szakasza volt: az írás, a tanulás és a próbák. Én tényleg soha az életemben nem szerettem írni. Kiskoromban nagyjából ennyit küldtem haza a táborokból: „Sziasztok! Jó a kaja.” Persze attól, mert esetleg meg tudok fogalmazni bizonyos gondolatokat, attól még nem váltam íróvá, csak jólesik ezen a nyelven is fogalmazni.
Amikor elkezdtem a szövegen dolgozni, csak egy kis váz volt meg a fejemben, és ahogy leültem olyan volt, mintha nem is én írnám, csak ömlöttek ki a kezem alól a szavak, a mondatok, mintha a történet maga kezdte volna megírni magát. Szakaszokban dolgoztam rajta. Volt hogy tudtam, hogy hova akarok eljutni, de az is előfordult, hogy ültem a laptopom fölött, és egy sor sem jutott az eszembe. Botos Éva leült velem, meghallgatta, mit írtam, húsz percet beszélt arról, hogy szerinte miért akadtam el. Elment és délután fél négytől éjjel kettőig gyakorlatilag kirepült a második fele a darabnak.
Utána jött a szövegmagolás, amiről azt gondoltam, hogy mennyire könnyű lesz a saját írásomat tanulni, de elég barokkos mondatokban fogalmazok, és ettől azt éreztem, hogy néha az írót – hogy is mondjam – melegebb éghajlatra kívánnám.
Már próbálunk teljes erővel és Éva is többször viccesen szóvá tette, hogy nehéz élő szerzővel dolgozni. De hál’ Istennek könnyen engedem el a szöveget, boldogan húzok az előadás érdekében.
– Úgy érzem, mintha itt inkább szerzőként lennél jelen, vagy ezt nem lehet ennyire szétválasztani?
– Ez speciális, valóban. Amikor az ember egy színdarabot próbál, egy idő után tényleg összenő a darabbal, a szereppel. Nem érzem, hogy az egy szerep, ez meg én vagyok, hanem eggyé válunk. Itt tényleg van egy olyan folyamat, amit eddig még nem nagyon tapasztaltam, és kíváncsi is leszek, hogy hogy hogy működik.
Mélyen hiszek benne, de, ahogy ez lenni szokott, ilyenkor a kétségek is ugyanúgy előjönnek. Megkérdőjelezem magam, hogy egyáltalán bárkit érdekel-e, amit írtam. Aztán jön rögtön a hit, hogy tudom, hogy mit írtam és miért és ez miért fontos!
Erről a témáról beszélnem kell. Nem csak az hajt, hogy egy szerepet jól megfogalmazzak, hanem van benne egy olyan erős mondanivaló, ami tudom, hogy rengeteg embernek erőt adhat. Ezzel az előadással lehet gyógyulni, felismeréseket hozhat, ezért a felelősségét is érzem.
– Kinek ajánlanád?
– Talán azoknak, akik egy picit is elgondolkodtak azon, hogy kik ők, hogy működnek, miért akadnak el bizonyos pontokon az életükben. Akik küzdenek a nemet mondással, megfeleléssel, határhúzással, vagy akiknek nehéz elfogadni, hogy lehet majdnem tökéletes, ami nem ideális. Vagy olyanoknak, akik nem gondolták volna, hogy képesek megtenni lehetetlennek tűnő dolgokat. Vagy akik még előtte állnak, és csak egy kis biztatásra van szükségük. Akik szeretnek jókat nevetni és akik megengedik, hogy valami eljusson a szívükig. Akik nem félnek az érzéseiktől azért, akik pedig igen, azoknak pont ezért ajánlom ezt a receptet.
