A Thália Színház Télikertjében egy különös fekete komédiát mutattak be április 19-én, amely Freud tudatalattijába hív sötét utazásra. Czakó Julianna játssza a Hisztériát elindító titokzatos nőt, aki éjnek idején beállít a világhírű pszichiáterhez, és hol bohózati, hol pedig egészen thrillerszerű helyzetekbe sodorja őt.
– A Ványa bá tavaly márciusi bemutatóján vendégként jelzett a színlap, az évadkezdés óta viszont a Thália társulatának tagja vagy. Hogyan válik számodra otthonná a színház, ahol minden tekintetben biztonságban érezd magad?
– Nagyon sokat segített ebben a sok beugrás, mert három szerepet is át kellett vennem, amíg a kolléganőim babáznak. Ezeken a munkákon keresztül ismertem meg a csapat egy részét. Mindenki részéről figyelmet és kíváncsiságot tapasztaltam, mindenki maximális segítőkészséggel állt hozzám, én pedig, remélem, hoztam valami új energiát az előadásokba, amiből ők is tudtak építkezni. Mostanra már mindenkivel dolgoztam együtt, mert a régi produkciók mellé kerültek új bemutatók is. Azt hiszem, elmondhatom, hogy nagyon jó társulatba kerültem, és szerencsésnek tartom magam, mert izgalmas, valódi kihívást jelentő szerepeket játszhatok, szóval teljes a biztonság.
– A Hisztéria Jessicája milyen kihívást jelent?
– Azt érzem, hogy ez egy gigantikus feladat, és ha sikerül, valami egészen újat tudok magamból megmutatni. Jessica egy titokzatos nő. Érdekes egyébként, hogy a neve egyszer sem hangzik el a színpadon, amit őszintén szólva nem is bánok, mert egészen másféle filmes vagy színházi asszociációk kapcsolódnak hozzá, mint amilyen a darabbeli karakter. A semmiből bukkan fel Freud életének végefelé, és egy olyan, a múltból előbányászott dologgal szembesíti őt, amit nem spoilereznék el, de mondhatjuk, hogy a világhírűvé vált freudi elméleteket, azok teljes rendszerét megdöntheti.
Már az olvasópróbán lehetett érezni, hogy sokat ígér a darab, de azt is, hogy nem adja magát könnyen, nem lesz egyszerű dolgunk. Egyrészt sokféle műfajból merít, mert van benne életrajzi dráma, egy kevés lélektan, mellé még bohózati elemek is, és ez az egyébként nagyon jó arányú mix színészileg elképesztő odafigyelést igényel, hiszen a rengeteg váltásban a szerepív nem törhet meg. De a témák szempontjából is elképesztően rétegzett a történet, ahogyan előkerül a korból a hisztériához kapcsolódó sokféle zavaros elmélet, félreértés és félreértelmezés, a nőket érintő sztereotípiák, a nők társadalmi helyzete, az abúzus, a traumafeldolgozás, eközben viszont megjelenik a színen Dalí – Jessicához hasonlóan meglepetés-, sőt villámcsapásszerűen –, aki behozza a bohém művészvilágot, a könnyedséget, az öntörvényűséget, ami további komikus helyzetekhez vezet.
– A darab szerint ez Freud életének utolsó éve, de a szerző, Terry Johnson jócskán megtűzdelte fikciós elemekkel is. Ilyenkor el kell merülnöd az életrajzokban, például azért, hogy megpróbáld összerakni valós személyekből Jessica karakterét, vagy a szerzőn és a rendezőn kívül külső forrásra nem szabad hagyatkozni?
– Az én történetem a darabban annyira konkrét, hogy nem kell azon gondolkodnom, vajon mennyi lehetett a valóságapja, kik azok a nők, akikből össze van gyúrva, mert nagyon pontosak a karakterem körvonalai. Annak utánajártunk, hogy mit értettek akkoriban hisztéria alatt, milyen tünetekre mondták, hogy hiszterikus, és azt is finomhangolnunk kellett, hogy ezekből mit lehet megvalósítani a színpadon, ráadásul a Télikert intim terében. Ha már az előbb a kihívásokat kérdezted, az is nagy színészi kihívás, hogy a nézőket bevonjuk egy szórakoztató játékba, hogy ők döntsék el, mit látnak, kinek hisznek, reális vagy szürreális egy helyzet, vagy az, ami elsőre lelki horrornak tűnik, vajon nem csak szerzői blöff-e egy következő fordulat érdekében.
– Rendező legyen a talpán, aki ezt végig tudja csinálni!
– Abszolút, de azt kell mondjam, Illés (Horváth Illés – a szerk.) mindent kézben tartott. Igaz, hogy korábbról, még Kaposvárról színészként ismertük egymást, de ez egy új szituáció volt mindkettőnknek. Az első pillanattól meggyőző a felkészültsége, az, hogy minden felmerülő kérdésre tud válaszolni, de nem akar megkérdőjelezhetetlen lenni, hanem kíváncsi rád, arra, hogy te hogyan látod az adott helyzetet. A darab első felvonásának végén van egy jelenetem, szinte előadás az előadásban, ami szövegileg is sok, játszanivalót tekintve is sűrű. Keresgéltem, voltak ajánlataim, de bizonytalan voltam, melyik irány a jó, hiszen az előadás egészét a rendező látja át. Türelmesen meghallgatta, majd kétszer meg is nézte, én hogyan gondolom, aztán pedig egy egész estét arra szántunk, kitisztázzuk. Az, hogy a próbafolyamatban van idő ilyen műhelymunkaszerű alkalmakra, színészként biztonságot ad.
– Egy vidéki színház, mint a Miskolci Nemzeti is, ahol tíz évet töltöttél, népszínházi repertoárral működik, a színészektől megköveteli a mindenevést és a sokszínűséget. Hogy érzed: itt, a Tháliában mennyire széles műfaji skálán játszhatsz?
– A változatosság mindig fontos volt számomra, Miskolcon pedig olyan biztos alapokat kaptam, hogy itt ezt „csak” kamatoztatni kell. A nagyszínpadon ott a Boeing, Boeing, az Oscar, a Bolha a fülbe, a Beckham, az Egy a ráadás, a Télikertben pedig a Ványa bá és benne Jelena Andrejevna, most pedig a Hisztéria. Fontosak az elgondolkodtató darabok, az igazán kemény, lelket, agyat igénybe vevő drámai előadások, de ahogy a nézők szeretik a kikapcsolódást, úgy színészi egyensúlyhoz is kell a vígjáték, a bohózat, a zenés produkció. Szerencsére itt is megvan mindenre a lehetőségem.
