Mire vonatkozik a Villany leó! felszólítás? Hogy kell nyitott partitúrából dolgozni? Hogy hat egy társulatra a tagok váltakozása? Hogyan alakult az alapító, Grecsó Zoltán szerepe? 15 éves a Willany Leó Improvizációs Táncszínház, ennek apropóján Grecsó Zoltán koreográfus-táncpedagógussal beszélgettünk.
– Milyen várakozásokkal vágtál bele a társulatalapításba 15 éve, és ehhez képest hova jutottatok el?
– Én akkor szerintem csak annyit szerettem volna, hogy szeressenek meg lássanak engem táncolni. Most is nagyon fontos, hogy szeressenek, ez nem változott, de egyfelől most már nem az alkotóművészetemtől várom ezt a szeretetet – vagy, hogy az emberek ezt szeressék bennem -, hanem már inkább az intimitásra törekszem bizonyos emberekkel. Másrészről meg amíg régen nagyon kritikus és maximalista voltam, és próbáltam az akkori tudásomnak megfelelően a legjobbat kihozni, addig most épp azt tanulom, hogy hogyan fogadok el bármit, és hogy ez mennyire nem könnyű feladat.
Azt akartam a társulattal, hogy legyen egy hely, ahol mindenkit elfogadunk, és most van egy hely. Sokat fejlődtünk szervezeti szinten, ami Pallag Sára produkciós vezető érdeme. A legutóbbi bemutatónkat, amit Vavra Julcsi alkotott, Lábán-díjra jelölték. A 15. szülinapunkat fesztivállal ünnepeltük a Trafóban. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy miközben jelenleg sok jelenség a tolerancia szintünk rombolja, mi épp ezt a toleranciát építjük vissza.
– Pontosan milyen relációban vagy te és a Willany Leó Táncszínház?
– Mindig is borzasztóan bonyolult kérdés volt számomra és a csapat számára, hogy Grecsó Zoli és a Willany Leó hol találkozik, akár jogilag, akár a szervezet működését illetően. Én szeretem azt gondolni, hogy egyszerűbb ezt a két dolgot egy kalap alá venni, mert ami nekem jó, az a Willany Leónak is jó és fordítva. Ha valamit csinálok, azt ugyanazzal a hittel, ugyanazon értékek mentén csinálom, ugyanazt az ideológiát hirdetem, mint a Leó. Ezért gondolhatom, hogy ez a két dolog összemosható. Az, hogy a Willany Leó lett a művészetem bázisa, az annak a jelenségnek is betudható, hogy nagyon régen nem koreografáltam. A művészeti tevékenységem jelenleg csak abban merül ki, hogy a Willany Leó művészeti vezetője vagyok.
– Az előadások mellett mi tartozik még a Willany Leóhoz?
– Szerintem az az értékrend, hogy mi a szabad tánc. Eleve annak a kutatásával foglalkozunk, hogy hogyan vagy mennyiféleképpen mozog az emberi test, annak nagyszerűségének csodálóiként. Egy idealista gondolkodásmód a miénk, egy objketív nézőpont. Illetve annak keresése, hogy hogyan tudunk gyorsan alkalmazkodni, változni. Mi a rezilienciánkat áruljuk és azt a tudást, hogy ez a készség fejleszthető. Ha a munkánkkal inspiráljuk az embereket arra, hogy a testi érzeteiket figyelve reagáljanak helyzetekre, akkor nagyon fontos a feladatunk. Egyfelől szerintem ez a Willany Leó missziója és ez az enyém is, itt összeér a két dolog.
– Ez hogyan nyilvánul meg a működésetekben?
– A szervezet működésében csak akkor tud megnyilvánulni, ha lehetőséget kapunk. A KultUp ilyen szempontból pont egy lehetőség, hogy ellátogathattunk száz gimnáziumba, és előadhattuk kétszázszor az előadásunkat, ami arról szól, hogy miért jó nonverbális színházat nézni, miért jó együtt érezni emberekkel, hogy működik idegrendszeri szinten, mit csinálnak a tükörneuronok, mi az interocepció, mi a propriocepció és mi az önegyüttérzés?
– A KultUp programokban már a legutóbbi képzettségedet is hasznosítod, a life coach tapasztalatoddal is dolgozol.
– A KultUp témanapok foglalkozásain kicsit úgy funkcionálok, mint egy műsorvezető, vagy mint egy pedagógus. Az előadás interaktív, így sokszor adódik olyan helyzet, hogy a coach tapasztalatok segítenek. Ez a szerep nagyon közel is áll hozzám. Így nem is feltétlenül hiányzik a koreografálás. Egyfelől már nem fenntartható, másfelől meg a pedagógus létem alkotóművészetnek élem meg. Ha egyszer lesz valami nagy mondanivalóm, amit színpadra álmodtam, akkor majd jelentkezem.
– Miért döntöttél úgy, hogy a koreográfusi munkától hátrébb lépsz?
– Húsz és harminc között túlságosan bőkezű volt velem az élet a lehetőségek terén. Nem tudom, hogy ez a világ, vagy a gazdasági helyzet alakulásának tudható-e be, vagy egyszerűen a kezdő, szárnyait bontó koreográfusokat sok lehetőséggel árasztotta el a szcéna. Sokat játszhattam az előadásaimat külföldön, sokat turnézhattam. Ma jóval nehezebb a gazdasági helyzet, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is. Jelenleg, amit én látok, az az, hogy koreografálni manapság csak és kizárólag az alkotás öröméért szabad.
Ha valamit egyszer mutathatok be, vagy nagyon maximum kétszer, akkor ehhez olyan feltétel nélküli boldogságot kell, hogy kínáljon, amiért ezt megéri. Én viszont nem ez a típusú alkotó vagyok. Szorongó alkat, aki minden cselekedetét ötször megkérdőjelezi, minden lehetőséget körbejár. Tizennyolcszor elveszítem a fonalat, hogy mi az a művészi érték? Van-e olyan? Ezek a kétségek számomra mindig nagyon nehéz kenyérré tették ezt a szakmát. Az előadásaim nehéz szülések voltak, ezért nem szerettem őket könnyen elengedni.
Az #Orfeusz #Euridiké előadásunkat 8 éve játsszuk, és még 8 év alatt sem sikerült megtanulnom, hogy hogyan tudom feldolgozni azt a traumát, amit okoz minden alkalommal, ha színpadra kerül. Idén májusban az előadás táncfilm adaptációját is bemutattuk a MU Színházban. Szerencsére Simkó Beatrix és Dömölky Dániel alkotótársaim is ragaszkodóak.
– Ezek a személyes tapasztalatok beépültek a Willany Leó munkájába?
– Én egyfelől nagyon korán értem, mert már 5 évesen egyedül jártam haza az oviból, 7 évesen egyedül jártam táncra a szomszéd városba. Kis felnőtt voltam, másfelől meg 30 éves koromig nagyon naivan üzemeltem, mint egy kisgyerek. Nem kérdőjeleztem meg azokat a jelenségeket, amik körbevesznek, vagy a saját személyiségem elemeit, részeit, hanem csak hagytam, hogy minden úgy történjen, ahogy történik. Ambiciózus voltam, és szükségem volt több színpadi időre, úgyhogy elértem, hogy több színpadi időm legyen. Ez a vágy életre hívta a Willany Leót. Ebben sokan a segítségemre voltak. Leginkább Gothár Márton. Aki az első tíz évben színpadra alkotta a fény egyedi nyelvét.
Szerencsére viszont elkezdtem elmélyülni, képezni magam, újra iskolába járni. És közben szép lassan megértettem, hogy milyen nagyszerű is az, amit fölfedeztem. Amit nyilván nem én fedeztem fel, de szerintem világszinten is egyedülálló, hogy szabadon táncolunk és mankók nélkül nyitott partitúrájú előadásokat hozunk létre. Párhuzamosan jelent meg maga az ideológia és elméleti háttér. Még akkor is, ha az elején nem tudtam, hogy mit csinálok. Talán a naivitásom nem veszi el a dolog értékét.
– Mit jelent az, hogy nyitott partitúrájú előadás?
– Mindenki azt csinál, amit akar. Mindenki koreográfusként funkcionál az előadásban és rendez is – remélhetőleg nagyon tudatosan és sokféleképpen. Hagyja az ösztöneit, a testi intelligenciáját, kiteljesedni, megőrülni, játszik, vagy életre hívja a gyermeki énjét, másfelől pedig ezeket nagyon tudatosan rendezi el térben és időben, így jönnek létre instant kompozíciók.
Egy lehetőség, hogy mi erre a folyamatra előadásként tekintünk és célunk, hogy létrehozzunk egy dramaturgiailag súlyozott előadást. Nekem ez mindig olyan élmény, mintha egy családállítást néznék. Egyszerre van jelen a tudatos és a tudattalan. Olyan, mint az időjárás, megjósolhatod, hogy mi fog történni, de a jóslat nincs hatással az eseményekre.
– Elmondanád azok kedvéért, akik még sohasem jártak nálatok, hogy hogy néz ki egy ilyen előadás?
– Mint a nevünk is árulja, Willany Leó, vagyis lekapcsoljuk a villanyt, tehát kapunk egy black boxot. A zene, a fény és a tánc is improvizáció. Mindannyian nagyon figyelünk egymásra. A zenészek is a táncosokból inspirálódnak. A modern táncban nem interpretálja a zene a táncot: egyenrangú kommunikációs formának számítanak.
A példa kedvéért ebben az előadásban most valaki elkezd táncolni. Ezzel, még akkor is, hogyha nem egy konkrét történet sejlik fel, valamilyen helyzet áll elő. Nem feltétlenül szituatív, de valamilyen útkeresés megjelenik abban, ahogy az előadóművész a színpadon kommunikál. Ezt azonnal dekódolják az őt követő művészek, akik még nem léptek színpadra, és ennek megfelelően inspirálják magukat arra, hogy ők hogyan és miként jelenjenek meg a térben, így sűrítenek.
Amíg egy koreográfus előre eldönti egy próbateremben, hogy „Te ide állj! Te meg oda!”, addig ők a pillanat hevében a saját ösztöneikre vagy az intelligenciájukra hagyatkozva komponálják meg ezt az előadást. Ugyanúgy megjelenhet a kánon meg az uniszónó egy ilyen előadásban is, de absztrakt módon is komponálhatnak. Ezer és ezer megoldásuk van arra, hogy ők hogyan és miként rendezzék be a térbe magukat, annak viszonyában, ami éppen ott zajlik, vagy egymáshoz képest.
Ez teszi érdekessé, egy társasjátékká, ahol azt figyelhetjük, hogy ezek a koreográfusok, akik tulajdonképpen alkotó előadók, milyen döntéseket hoznak annak kapcsán, hogy erősítsék, vagy gyengítsék azt, ami éppen történik, esetleg más irányba vigyék, vagy megtartsák azt, ami éppen zajlik.
– Milyen hatása van az előadásaitoknak a közönségre? Ha már arról esett szó, hogyan hat rád táncosként.
– Az biztos, hogy mint ahogy a nonverbális színház általában, az érzelmi intelligenciát inspirálja. A változásnak vagy a lehetőségek feldolgozhatatlan mennyiségének az elfogadását, és általában az elfogadást. Megmutatja, hogy bizonyos dolgok úgy zajlanak, ahogy nekem tetszik, bizonyos dolgok azonnal kizökkentenek, és hogy ezek kapcsán én mennyire vagyok tudatos, értéknek tekintem-e, vagy nem.
Azt gondolom, hogy a nyitott partitúra alapvetően az alkotóművészet határait feszegeti folyamatosan – hogy mi az és mi nem. Egyúttal az én befogadásra, vagy az intimitásra való készségem határait is. Mert hogyha el tudom fogadni azt, ami a színpadon van, úgy, ahogy zajlik – akkor is, ha ez nekem nem tetszik -, az engem sokkal inkább inspirálhat, hiszen kiléptem a komfortosból. Ennél a műfajnál nagyobb talán szakadékokat kell átívelnem, mintha egyszerűen csak beülök egy olyan dologra, ami számomra könnyen fogyasztható.
– A társulat tagjai ez alatt a 15 év cserélődtek, érkeztek és távoztak alkotók. Hogyan érinti a társulatot ez a folyamatos változás?
– Én még abban a hiedelemben nőttem fel, hogy mindenki pótolható. Örülök annak a színháznak, amit megalapítottunk, mert az mindig rácáfol erre. A Willany Leóban mindig kiderül, hogy senki sem az. Az előző garnitúra az ötödik volt. Az a nagy válsággal lett a múlté, és alakult ki a jelenlegi, a hatodik garnitúra. Ezektől mindig nagyon megváltozik a Leó.
Nagyon kis pénzből próbálunk életben maradni. Nincs lehetőségünk arra, hogy a húsztagú csapatunk nyolc frissen érkezett táncművészét fölzárkóztassuk. Ők nézők előtt tanulnak bele abba, amit tulajdonképpen a munkájukká lesz. Ez óriási luxus, és ez óriási veszélyeket is hordoz. Ha három hónapig konstans lecsökken a művészi színvonalunk, az hamarosan a jegybevételben és a nézők lojalitásában is meglátszik.
– Mi a nehézsége ennek a típusú munkának?
– Iszonyatosan nehéz felállni egy-egy ilyen nagy csapat átalakulás után, hiszen azok az emberek, akik mondjuk 4-5 éve azt figyelik, hogy a másik mit csinál, és arra hogyan fognak reagálni, elképesztő rutint szereznek. Nagyon jók lesznek abban, hogy gyorsan reagáljanak, szellemesen és kreatívan kapcsolódjanak, nem vesszenek el a saját gondolatainkban és 50 percen keresztül képesek ezt a koncentrációt fenntartani. Ez egy nehéz munka, szellemileg is és fizikailag is, és nehéz beletanulni. Ezért a művészi színvonalunk mindig megsínyli, amikor nálunk nagy cserélődés van. Én különösen megszenvedem.
Egyfelől baromi jó lenne, ha annak az ideológiának megfelelően élhetnénk, amit a kezdetekben meghirdettem, hogy „itt mindenki azt csinál, amit akar”, de ehhez szerintem egy empatikusabb, támogatóbb társadalomra lenne szükségünk.
