Öröm kérdezni, mert örömmel válaszol. Takács-Nagy Gábor az a karmester, aki nem rest megtanulni a zenészek keresztnevét, akikkel dolgozik. Pedig sok helyre jár. Világhírű primáriusból nagyszerű dirigens lett, aki lelkesen fordul a fiatalok felé, mert maga is sokat megőrzött a fiatalságából.
– Amikor a Takács Quartet eredeti felállása működött, bejártátok a világot, sülve-főve együtt voltatok. Milyen emlékeket őrzöl?
– Mindent a vonósnégyesre áldoztunk, mi voltunk az elsők a magyarok közül, akik nem játszottak zenekarban, nem volt más állásunk. Rengeteget utaztunk, rengeteget dolgoztunk. Persze akkor még nem volt családom, harmincöt éves koromban, amikor már elromlott a kezem, nősültem meg. A Takács Quartet volt életem nagy, soha el nem felejthető kalandja.
– Tartod a kapcsolatot Schranz Károllyal és Fejér Andrással?
– Nagyon jóban vagyunk, sokszor beszélünk telefonon is. Most már jobban meg tudjuk beszélni a dolgainkat, azt is, hogy néha miért nem bírtuk egymást. Mindmáig nagyon jó barátok vagyunk. Sajnos Ormai Gábor, a vonósnégyes brácsaművésze már nincs köztünk, májrákban hunyt el 1995-ben. Van egy visszatérő álmom, amiben még mindig játszom velük. Nincsen nap, hogy ne jutnának eszembe. Szerencsések voltunk, nemcsak a fiatalságunk miatt, hanem a tanárokkal is. Elcsíptünk egy aranyat érő generációt.
– Többek között Székely Zoltánt, akinek Bartók Béla az érettkori Hegedűversenyt dedikálta. Hogyan találkoztatok vele?
– Miután befejezte a játékot a Hungarian Quartetben, Székely Zoli bácsi Kanadába költözött, egy Banff nevű kisváros művészeti központjában élt a Sziklás-hegységben. Szeretett volna foglalkozni egy fiatal vonósnégyessel, így utaztunk el hozzá három és fél hónapra 1981-ben. Minden héten háromszor mentünk hozzá órára, minden alkalommal másik tételt vittünk Bartók vonósnégyeseiből. Ezeket a műveket Zoli bácsi magától a zeneszerzőtől tanulta meg, aki neki csak Béla volt. Belenézett a kottába, és azt mondta: mit is akart itt Béla? Az alkalmakról feljegyzéseket készítettem, a mai napig megvannak egy barna füzetben, később megmutattam őket Mihály Andrásnak és Kurtág Györgynek is. Ez az időszak életem nagy ajándéka volt, hiszen első kézből kaptuk a stafétabotot, egy olyan művésztől, aki még személyesen ismerte Bartókot. Talán nem voltunk tehetségtelenek, ha ránk szánta az idejét, annyi viszont egészen bizonyos, hogy hitelesebb előadókká váltunk, és az önbizalmunknak sem tett rosszat. Tudod milyen fontosak ezek a belső tűzhöz?
– Rendkívül fiatalok voltatok.
– Egyikünk sem volt harminc, én csak huszonöt.
– Nem kellett izgulni?
– Egyszer fordult elő, hogy lemondtunk egy órát, az V. vonósnégyes scherzo tételét sehogy sem tudtuk eljátszani. Abban van a nevezetes bolgár ritmus. Csöngettem Zoli bácsihoz. Mi van, Gábor? Nem tudunk jönni órára, mert a bolgár ritmust nem bírjuk eljátszani. Nem sokszor láttam nevetni, de akkor pajkosan felkacagott. Tudtam előre, Gábor, akkor majd jelentkezzenek! És becsukta az ajtót.
– A Takács Quartet után alapítottál még egy kvartettet, a Mikrokosmost Tuska Zoltánnal, Pap Sándorral és Perényi Miklóssal. 2008-ban felvettétek a Bartók-vonósnégyeseket, olyan jól, hogy Kocsis Zoltán ezt választotta be a Bartók Új Sorozatba.
– Mindig mondom, hogy a szerencse fia vagyok. Még a bajban is szerencsém volt. A stúdióban nem volt bajom, de akkor már nem tudtam színpadon játszani. Ez valami pszichés dolog, életem nagy veresége, hogy ezt az ügyet nem tudtam megoldani.
– Más lett a felvétel, mint a Takács Quartet felvétele volt?
– Persze. Más emberekkel készült, én is harminc évvel idősebb voltam. Amikor a Takács Quartettel a vonósnégyeseket tanultuk, Székely Zoltán útmutatása alapján dolgoztunk, a Mikrokosmos viszont négy felnőttből állt, akiket nem vezetett senki. Én se kotkodácsoltam sokat, hogy ezt én így vagy úgy tanultam. Újraalkottuk a műveket. Büszke vagyok, hogy talán az egyetlen vagyok Magyarországon, aki kétszer is lemezt csinált Bartók vonósnégyeseiből.
– A te muzsikuspartnereid a barátaid is egyben?
– Nem is tudok úgy zenélni, hogy ne lennének azok. Ha zenekart vezénylek, megtanulom a muzsikusok nevét, nem azért, mert ettől leszek jó karmester, hanem azért, mert a tisztelet ezt követeli. Két tucat nevet hamar meg lehet tanulni, ha az ember ismételgeti őket magában. De „bratyizásról” nem lehet szó, mert akkor nem vesznek komolyan.
– Nagyfőnök nem akarsz lenni.
– Nincs ilyesmire szükségem. A feladatom inkább az, hogy inspirációt adjak, egy hullámhosszra hangoljam a muzsikusokat, elérjem, hogy odaadják a lelküket a zenének. Ha azt látnák, hogy én nem adom fel az egómat, ők se dobják be magukat.
– Számodra nagyon fontos a magyar muzsikushagyomány. Hogy látod, tovább él ez a hegedűs tradíció?
– Egyre nő a távolság a nagyoktól, a mai huszonéveseknek már nem adatik meg, ami nekünk, hogy még találkozzanak azokkal, akik Bartókot, Kodályt, Dohnányit, Weinert ismerték. De én azon vagyok, hogy átadjam, amit tanultam. Nagyon sok tehetséges fiatalt látok, de aggódom, hogy nincsenek beoltva. A világ is egészen megváltozott. Hosszú téma, hadd ne menjek bele.
– És a nemzetközi térben mit tapasztalsz?
– Ahhoz, hogy a zene igazán mélyre hasson, spirituális gyökerekre van szüksége. Úgy vélem, az az oktatás, amelynek középpontjában a technika áll, sosem lehet olyan magasrendű, mint ami a lényegre figyel. A hangszerjátékot a zenén keresztül kell megtanulni, és nem a technikával, én viszont sok helyen az utóbbit tapasztalom. Aki a zenén keresztül tanulja meg a hangszert, könnyebben megtalálja a saját hangját. Rengeteg fiatal van, aki fantasztikusan hegedül, csellózik, zongorázik, csak éppen kevés benne az egyéniség. Tíz évvel ezelőtt a francia klasszikus zenei rádiót hallgattam az autóban, és egy Mozart-vonósnégyest játszottak. Azonnal felismertem, hogy ezek mi vagyunk, a Takács Quartet. Nem tetszett benne minden, de a spirituszt felismertem.
– A zenélés lényege nem az, hogy a pillanatot kell kitölteni, és nem azon gondolkodni, hogy ez hogyan fog majd szólni 20 év múlva?
– Dehogynem. Csak magunknak játszunk, magunkat kell felemelni, és így a közönséget is.
– Ahhoz szükséged volt bátorságra, hogy vezényelni kezdj?
– Nem, de ez nem jelenti, hogy olyan bátor lennék. Amikor 1991-ben Solti György házában kamaráztunk, ő odafordult hozzám, és azt mondta, Gábor, belőled nagyszerű karmester lenne, mert nagyon világos a testbeszéded. Amikor 2002-ben Varga Tibor felkért, hogy vezényeljem Svájcban az iskolája zenekarát, alig vártam, hogy pódiumra mehessek hangszer nélkül, mert a hangszer, az már gyötört engem… De hát úgy tanulom én a vezénylést, mint a jó pap, és remélem, minden évben fejlődöm egy kicsit.
– Sok éve vezeted a Verbier Festival kamarazenekarát. Hogyan telt az idei fesztivál?
– 2007 óta vezetem ezt a nagyszerű, többnyire harminc-negyvenéves muzsikusokból álló zenekart. Idén Beethoven IX. szimfóniáját és Mozart Don Giovanniját vezényeltem, az utóbbiban Magdalena Kožená énekelte Donna Elvira szerepét, akit a férje, Simon Rattle is elkísért a próbákra. Most ismerkedtem meg vele, és ha már ott volt, megkértem, hogy segítsen beállítani a hangzást. Az interpretációba sosem szólt bele, igazi úriember, és rendkívül kedves és közvetlen – ahogy Hofi mondta Papp Laciról: bejön szerényen, teheti.
– Amikor hívtalak telefonon, épp Schumann Rajnai-szimfóniáját tanulmányoztad. Milyen feladatok várnak rád?
– Mindig tanulok valamit. Alig várom, hogy a Deutsche Grammophonnál megjelenjen a Beethoven-szimfóniaciklus felvétele, amit a Verbier Kamarazenekar élő koncertjein készítettünk. Annak idején nagyon sajnáltam, hogy a Takács Quartettel nem vettük fel a Beethoven-vonósnégyeseket, hát most a kilenc szimfónia kárpótol. Úgy vélem, nagyon eleven felvételek lesznek, Beethoven nem billentene a hátsómba, sőt reményem szerint biccentene egyet. A muzsikusok fantasztikusan játszottak, életre keltek a halott kottafejek a papíron. Úgy szoktam mondani: veszélyesen éltünk közben.
