December 8-án a Kodály Központban, december 9-én pedig a Müpában vezényli a Pannon Filharmonikusokat Eötvös Péter, aki saját bevallása szerint gyerekkorától kezdve Bartók zenéjével él együtt. A koncerteken Bartók művei mellett két saját alkotását, a Cello Concerto Grosso című versenyművet és a Szirének énekét is előadják.
– Milyen sűrűn dolgozik együtt a Pannon Filharmonikusokkal?
– A Kodály Központ 10 évvel ezelőtti megnyitása után rendszeressé vált a kapcsolatunk, nagyon sok különleges programot vezényeltem náluk. A zenekarhoz erős személyes kötődésem is van, műveimet a legmagasabb színvonalon játszották Pécsett, Budapesten, operámmal, a Senza sanguéval pedig elnyertük az Armel Operafesztivál legjobb produkciója díját is még 2016-ban. Ezt az előadást Londonban is nagy sikerrel játszottuk. A zenekar állandó partnere a fiatal zeneszerzők és karmesterek részére létrehozott alapítványomnak is, ennek keretében fiatal mentorált szerzőket és karmestereket mutatnak be, amiért külön köszönettel tartozom nekik.
– A koncert szólistája Sung-Won Yang lesz, akinek a nevéhez fűződik a Cello Concerto Grosso ázsiai premierje. Hogyan jellemezné őt mint muzsikust?
– Sung-Won csellójátéka rendkívül széles skálán mozog. Mondhatnám úgy is, hogy egytől háromszázhatvan fokig foroghat nála a mutató. Nagyon koncentrált és kontrollált játékmód jellemzi, az egyik pillanatban robbanékony, a következőben az alkony nyugalma száll rá. Ez a típus a legpontosabban megfelel a művem karakterének.
Az inkább nyugodtan szemlélődő hegedűversenyeimmel szemben ez a csellóverseny egy markáns férfitánc. Elképzelésem szerint a szólistához tartozó nyolc csellista helyenként virtuóz magasságokban játszik, és egy férfiakból álló tánccsoportot jelenít meg. Erre a szólistával együtt „koncertáló”, önálló hangszercsoportra utal a historikus „concerto grosso” elnevezés.
– A Szirének énekéhez egy antik görög mitológiai történetet vett alapul. Általánosságban milyen gyakran tekint a mítoszokra ihletforrásként?
– Valóban több művemben foglalkozom kultúrtörténeti témákkal, mint például a kultúrák megszűnéséről az Atlantisban, az ősanya kérdéséről a Lilith operámban, vagy létünk kérdéseiről a Kozmosz és Multiversum című darabjaimban.
A Szirénekhez viszont Franz Kafka A szirének hallgatása című novellája vezetett, a mulatságos és zseniális gondolat, hogy a „szirének dalától megmenekülhetett valaki, de a hallgatásuktól egész biztosan nem”. Nekem a legproblematikusabb feladat volt a hallgatást, a csendet zenében kifejezni. A szünet ugyanis nem csend, hanem két zaj közötti feszült várakozás.
– Az este második felében két különböző stílusú Bartók-mű hangzik el. Hogyan kapcsolódnak ezek a Szirének énekéhez és a csellóversenyhez?
– A koncert műsora két különálló egységből áll. Az első részben az ének és a tánc dominál. A szirének éneke mellett nagy szerepet játszik a szirének csábító tánca is. Ahogy Kafka írta: „Odüsszeusz futólag látta a nyakuk tekergését… ők pedig – szépségesebben, mint bármikor – csak vonaglottak és tekeregtek, borzongató hajukat a szélbe vetették, körmeiket a sziklaköveken szabadosan köszörülték.” Ennek ellentéte a Cello Concerto Grosso a kemény, csizmás legénytáncával.
A második részben teljesen más világba érkezünk. Amíg Bartók 1912-ben komponált és csak kilenc évvel később meghangszerelt Négy zenekari darabja még a századfordulóra jellemző tradicionális stíluselemeket hordozza magán, addig az 1934-ben megjelent Cantata profana nemcsak „tiszta forrásból”, hanem tiszta bartóki hangzásvilágból táplálkozik. A román kolindákból származó versek balladai hangvétele az 1930-as évek katasztrófához vezető politikai és társadalmi életének ellenpontja, a természet tisztaságát példaként állító bartóki világlátás csodálatos példája.
– Milyen hatással van Bartók munkássága az ön zeneszerzői szemléletére?
– Négy-ötéves koromtól kezdve a mai napig Bartók zenéjével élek együtt. Legelső zongoraleckéimen a kis Bach- és Mozart-darabok mellett Bartók Gyermekeknek című ciklusából tanultam kottát olvasni, így az évek folyamán zenei anyanyelvemmé vált.
Nagy hatással volt rám, amikor 10–12 éves koromban anyám Miskolcról elvitt a budapesti operába, hogy megnézzük Bartók három színpadi művét: A kékszakállú herceg várát, A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint. A nemzetközi karmesteri pályám során egyre több Bartók-mű került a repertoáromba.
A zenei „anyanyelv” a legtermészetesebb módon megtalálható a saját műveimben is. Én nem Bartók stílusában komponálok, hanem azon a nyelven mondom el a zenei gondolataimat, ahogy egy magyar író az anyanyelvén, magyarul mesél más és más történetet.
Más kultúrák befolyása, hatása csak gazdagítja a nyelvi tudást. Így volt ez Bartóknál is: a közép-kelet-európai, sőt a még délebbre fekvő népzenei kultúrák hatása is hallható a műveiben. Nálam a nagy nyugat-európai zenei centrumok aktív részeseként eltöltött 40 év tapasztalatai is megjelennek a kompozícióimban. Ezenkívül erős vonalat képvisel a szimfonikus műveimben a székely népi tánczene, amint ezt majd a csellóversenyemben is hallani fogják.
