Az elmúlt bő évtizedben egyre népszerűbb modern klasszikus, neoklasszikus könnyűzene világában nem nehéz elválasztani az ocsút a tiszta búzától, az üres utánzatot az eredeti tehetségtől. Az előbbiből rengeteget szór szerte a szél, míg az utóbbiból alig akad. A lengyel Hania Rani egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik: meditatív, szenvedélyes, szuggesztív zongorajátéka, atmoszférateremtő képessége kivételes. Az énekesnő a Liszt Ünnep keretében október 17-én ad koncertet a Müpában.
Az 1990-es születésű Hanna Raniszewska klasszikus zenei képzettséggel rendelkezik, Gdańskban és Varsóban járt zeneiskolába. A jazz már a tanulóévek idején megjelent klasszikus zongorajátékában: a korai Keith Jarrett hangzását későbbi művei hallgatásakor sem érezzük távoli párhuzamnak. A zongora mellett elektronikus billentyűs hangszereket is megszólaltató, vonósokra és énekhangra is komponáló szerző-előadó változatos életművet épít, amelybe belefér a posztminimalizmus (Philip Glass), az ambient, a kortárs klasszikus zene vagy akár az elektronikus tánczene hatása. Fejlődésének fő csapásiránya azonban így is egyértelműen kirajzolódik: a legfontosabbak sokféle hangulatot érzékenyen felidéző, magukkal ragadó, személyes és kifinomult billentyűskompozíciói, amelyeket néha énekével is megtámogat.
Hania Rani gyerekkori barátjával, Dobrawa Czocher csellistával közösen készítette első lemezét (Biała Flaga, 2015). Rockzenei hőseik, a méltán népszerű lengyel Republika zenekar dalait ültették át megkapó közvetlenséggel csellóra és zongorára. Már ezen a CD-n megjelentek Hania saját művei is, és ezek szép jövőt ígértek. A páros kizárólag saját szerzeményekből összeállított második közös albumát (Inner Symphonies, 2021) a legrangosabb német kiadó, a Deutsche Grammophon adta ki. Ez a lemez már azt követően jelent meg, hogy Rani befutott művésszé vált. A siker meglepően gyorsan szegődött mellé, ám tehetségének ismeretében elmondhatjuk: ez korántsem váratlanul történt.
A Tęskno artpop-kamarapop duóban eltöltött két év és a formáció egyetlen lemeze, a 2018-as Mi című kiadvány után Rani rátalált saját útjára. Ez a nagynevű Gondwana lemezkiadóhoz vezette: az ott gyors egymásutánban kiadott első két szólóalbumával (Esja – 2019, Home – 2020), no meg nagy hatású koncertjeivel műfaja nemzetközi sztárjává vált.
Az Esja lényegében szólózongoraművek sora, érzékeny dalokkal, Rani ujjai alatt táncoló hangokkal. Nehéz megmondani, mitől működnek jobban ezek a darabok, mint sok más neoklasszikus zongorista szerzeményei, de alighanem a kompozíciókból áradó őszinteségben rejlik a magyarázat. A megjátszottság persze amúgy sem jellemzi a spirituális jazz és a kortárs klasszikus zene határvidékén fogant zenéket kiadó Gondwana Records alkotóit (Matthew Halsall, Portico Quartet, GoGo Penguin, Svaneborg Kardyb, Sunda Arc), és elmondhatjuk, hogy a lemezcég a lengyel tehetség esetében sem tévedett.
A gyorsan érkező folytatás, a 2020-as Home című album pedig világossá tette, hogy az első szólólemez nem egyszeri remeklés volt.
„Hiszek abban, hogy bizonytalan időkben és bizonytalan életet élve is békére lelhetünk önmagunkban, és bárhol képesek lehetünk otthonra találni. Ezt szeretném kifejezni a zenémmel – az ember beutazhatja az egész világot úgy, hogy közben nem lát semmit. Nem az számít, hová megyünk, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek látni és hallani, ami körülöttünk zajlik”
– nyilatkozta az album megjelenésekor a zongorista.
Ekkor már több dalában is énekelt, finom hangzású elektronikát csempészve a vendégzenészeket is felvonultató kompozíciókba. Élő fellépésein pedig olykor egy honfitársa előtt is fejet hajt – ezt tette az Arte csatorna számára rögzített 2022-es koncertjén a lengyel jazz-zongorista géniusz, Krzysztof Komeda előtt tisztelgő háromtételes művében. Ezután aligha meglepő módon sorra kapta a felkéréseket filmzenék és színházi zenék írására, televíziószereplésekre – akárcsak korábban példaképe, Komeda, aki korai haláláig Roman Polanski zeneszerzője volt. Rani legutóbbi lemezein (Music For Film And Theatre – 2021, Venice – Infinitely Avantgarde – 2022, On Giacometti – 2023) ezekből hallunk válogatást, vagy éppen az utóbbi kettő esetében a teljes kísérőzenét. Az idén tavasszal megjelent On Giacometti a svájci művészcsaládról szóló dokumentumfilm hangzó anyaga, de teljes értékű nagylemezként is megállja a helyét.
A Liszt Ünnepen esedékes koncertje második budapesti fellépése lesz. Amikor október 17-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumára lép, már a boltokban lesz harmadik szólólemeze, a sztárvendégek (Patrick Watson, Ólafur Arnalds, Duncan Bellamy a Portico Quartetből) közreműködésével készült Ghosts című LP. Ez a lemez részben visszatérés a vokális dalokhoz, részben az együttműködések jellemzik, annyi azonban bizonyos, hogy minden korábbinál dúsabb hangszerelésű, már-már elektronikus artpopalbum. A Ghosts egy folyamatosan fejlődő művész hangja, aki – mint a válogatás címe is sugallja – szellemhez hasonlóan jár-kel a zenei világok között, szerzőként, énekesnőként és producerként egyaránt. A minimalista eszközökkel megszólaltatott zongora mellett egyéb billentyűs hangszerek, szintetizátorok uralják a hangzást, az ének azonban hangsúlyosabb, kitárulkozóbb a korábbiaknál.
Rani szövegeit részben két hónapos elvonultsága inspirálta. Egy kis stúdióban, a svájci hegyek között dolgozott a Giacometti-filmzenén. „Egy régi szanatóriumban szálltam meg, olyan környéken, amely korábban nagyon népszerű volt. Most azonban hatalmas elhagyatott szállodák sorakoznak itt egymás mellett, és a helyiek szerint ezekben szellemek élnek. Ha egyszer a természet mélyén vagy valamilyen néptelen helyen jársz, a képzeleted más szinten kezd működni.”
Az új album zenéiről azt mondja a szerző, hogy a lemez készítésekor leginkább az érdekelte, mi vár ránk „az élet és a halál határán, és mi az, ami a kettő között történik”. Hania Rani budapesti koncertjén a művésztől jól ismert, belső békét sugárzó zenei világra számíthatunk. Meg persze némi átjárásra a határok között, szellemekkel.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep Magazinban jelent meg.
