Idén először rendezik meg a Hormai József Énekversenyt, amelyre három korcsoportban várták a jelentkezéseket. A megmérettetés a Pest Vármegyei zeneiskolák magánének szakos növendéknek kínál lehetőséget. A verseny névadója Hormai József operaénekes, énekmester aki 40 évig volt a Magyar Állami Operaház vezető tenoristája, aki egy évadon belül három Erkel Ferenc-operának a főszerepét is elénekelte. Énekesi pályája mellett fontos volt számára tudásának továbbadása, ennek köszönhetően az elmúlt évtizedek alatt számos növendéke ért el hazai és nemzetközi sikert, majd vált világhírű előadóművésszé. A tenor-énektanárral a tanítás módszertanáról, az operaházi évekről, a szerencsés véletlenekről és a nagy szerepekről is beszélgettünk.
– Kinek a fejéből pattant ki az énekverseny ötlete?
– Szenthelyi Krisztián keresett meg az ötlettel, hogy szeretne egy énekversenyt rendezni, amely a főváros és Pest Vármegye zeneiskolás növendékeinek kínálna kiváló alkalmat a megmérettetésre. Krisztián az egyik legkedvesebb növendékem volt, akinek a személyében egyesül a szorgalom, a kitartás, az alázat és a tanulási vágy, és mindez tehetséggel párosul. Szerette volna, ha ehhez a megmérettetéshez a nevemet adom. Boldogan mondtam igent.
– Ha már a tanításnál tartunk, önnek mi a legfontosabb szempont, amikor oktat? Mi a módszere?
– Ez nehéz kérdés. A legfontosabb, hogy a diák higgyen a tanárban, elfogadja a tanácsait és érezze azt, hogy minden, ami az órán zajlik az az ő érdekét szolgálja.
– Ez tehát bizalmi kérdés?
– Igen, olyasmi. Ha ez az elején kialakul, akkor gyümölcsöző lehet az együttműködés, és – ha rögtön nem is –, de egy-két éven belül beigazolódik, hogy a tanár, a mester jól gondolkodik.
– Hogy került az Operaházba?
– 1968-tól hat éven keresztül az Állami Népi Együttes énekese voltam, így léptem fel először az Erkel Színházban, ahol Ferencsik János vezényletével adtunk elő kórusműveket. Később Szőnyi Ferenc tenoristához jártam az Erkel Színházba énekoktatásra. Egyszer Mikó András főrendező benyitott és megkért, hogy énekeljek neki is egy-két áriát, a Carmenből a Virágáriát, a Varázsfuvolából pedig a Képáriát énekeltem. Meghallgatott, majd azt mondta: éppen most zajlik az Erkelben a végzős énekszakosok vizsgája, menjek át és énekeljek ott is egy próbát. Megtettem, ezután tapsviharban törtek ki a nézőtéren ülő növendékek. Én azt sem tudtam, hogy ott vannak. Ezután Mikó András arra kért, hogy vegyek részt a nyári próbaéneklésen is.
– Ha jól tudom, egy másik rendező is fontos szerepet játszott a pályája elindításában…
– Igen. Békés András szintén jelen volt, és miután lementem a színpadról, leszólt a portásnak, hogy ha egy Horváth József nevű tenorista ki akarna menni, ne engedjék. Akkor még így hívtak. Ma már ilyen nem létezik.
– Amikor nevet változtatott, akkor már jegyzett és befutott tenorista volt. Miért volt erre szükség?
– Mikó András kért meg rá. Azt mondta, én vagyok a legfiatalabb a három Horváth vezetéknevű énekes közül, ezért én tegyek egy ilyen gesztust. Nem volt egy könnyű dolog, hiszen akkor már ismert voltam az eredeti nevemen, de elfogadtam a kérést.
– Mi volt az első komolyabb szerepe?
– Tamino A varázsfuvolában. Nagyszerű előadás jött létre, ez volt Kovács János karmesteri indulása is. Olyan énekesekkel dolgozhattam együtt a színpadon, mint Sudlik Mária és Polgár László. A hangom tökéletesen passzolt Mozarthoz, de, hála istennek elég univerzális maradt, hogy aztán Verdit és Wagnert is énekelhessek. Énekeltem Logét A Rajna kincsében, Siegmundot A walkürben és Parsifalt is. Nagy sajnálatomra A nürnbergi mesterdalnokok Walter szerepét egy váratlanul jött betegség miatt nem játszhattam el. Egyik csodálatos élményem Florestan szerepe Beethoven Fidelio című operájában, és a kedvenceim közé tartoznak a verista művek, a Bajazzók és a Parasztbecsület is.
– Ha már kérdeztem az első szerepét, mi volt az utolsó?
– Richard Strauss Saloméjában Heródes szerepe. Emlékszem, egy német karmester vezényelte az előadást, aki azt mondta, hogy, ha ilyen énekese van egy Operaháznak erre a szerepre, mint én, akkor az ne vonuljon vissza. Sőt Németországba is hívott. De akkorra én már eldöntöttem, abbahagyom.
– Miért döntött így?
– Egyrészt nehezen viseltem azt az akkor már megjelenő tendenciát, hogy több énekes is késve érkezett a próbákra, vagy épp nem volt elég felkészült. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna. A másik, hogy én soha nem voltam egy karrierista alkat, engem nem ez vonzott az operában.
– Hanem micsoda?
– Maga az a csodálatos út, amely Nagykanizsáról a fővárosi Operaház deszkáira vezetett, az a lehetőség, hogy egy vidéki fiúból ünnepelt tenor lehetett. Ez fantasztikus érzés.
– Önnél viszonylag korán jött a tanítás gondolata.
– Igen, megkerestem Záborszky Kálmánt, a zuglói Szent István Konzervatórium vezetőjét, hogy szeretnék tanítani. Beszélgettünk egy jót és azt mondta, gyere, próbáld ki magad. Egészen hetven éves koromig az ének tanszék vezetője voltam, de mivel ehhez diploma is kellett, amivel én addig nem rendelkeztem, hatvan esztendősen elvégeztem a Zeneakadémia Tanárképző Karát és tanári minősítést szereztem.
