A Nemzet Művésze címmel kitüntetett kétszeres Kossuth- és Prima Primissima-díjas Perényi Miklós az Anima Musicae Kamarazenekarral Haydn D-dúr csellóversenyét játssza február 8-án a Zeneakadémián. Tóth Ida ez alkalomból beszélgetett a művésszel gyerekkori Bartók-tapasztalatáról, belső és külső hallásról, valamint a komponista küzdelmeiről.
– Zeneakadémiai fellépése után Japánba utazik, és csellóestet ad február 21-én Sapporóban. Tavasszal Svájcban tanít, ahova még a nyáron visszatér a Verbier Fesztválra. Készül a Kronberg Fesztiválra, és mesterkurzusra várják Koreába is. A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjén Tomasz Máté gordonkaművész és Csaba Péter hegedűművész, karmester lesz a partnere május 31-én. S ha mindez nem volna elég: a Hungaroton kiadásában hamarosan megjelenik a Komplett zongorakvartettek című Brahms-lemez Giovanni Guzzo, Szűcs Máté, Várjon Dénes és Perényi Miklós előadásában. Nagyon fiatalon, kilencévesen kezdett koncertezni, van olyan zenemű, amit gyerekkorától kezdve műsoron tart?
– Bach szvitjei ilyenek, és Beethoven műveit is ifjúkorom óta játszom. Haydn az egyik nagy kedvencem, lélekkel mélyen átitatott zenéje csodálatos. Bartók zenéjén keresztül megérintett a sorsa is, ez a személyesség mára az iránta érzett tisztelettel párosul.
– Az MMA székházában, a Pesti Vigadóban tartott januári székfoglaló előadásán „a kitárt ablakon beáramló friss levegőhöz” hasonlította gyerekkori Bartók-tapasztalatát.
– Eredetileg négy témakörben gondoltam: Bachról akartam beszélni, Bartók Béláról, a mai zeneszerzők és előadók kapcsolatáról, valamint a zeneírásról – saját tapasztalataim alapján –, de a témáimat egymás után hagyogattam el. A végén már csak Bach és Bartók maradt, majd ahogy formálódott az anyag, Bachot is el kellett hagynom. Tulajdonképpen még az utolsó napon is azon gondolkodtam, hogyan szűrhetném meg a mondanivalómat, hogy kellő tisztelettel szóljak, mert Bartók neve kötelez. A gyerekkori ráismerés élményét VI. vonósnégyese is felidézte bennem, amikor egy alkalommal a kvartett Burletta tételét olvastam a buszon: letakartam a soron következő hangokat, és megtippeltem, hogy mi következhet. Nagy öröm volt, ha eltaláltam, vagyis Bartók éppen odalépett, ahova gondoltam. A jó érzést a megfelelések bizonyossága adta.
– Ilyenkor azt feltételezi, hogy minden hangnak megvan a maga helye?
– Igen, és ha megfigyeljük a folyamatot, hogy miért éppen oda, és miért nem máshova lépett a komponista, lassanként a gondolkodásmódjába is bepillanthatunk. Lépésenként kirajzolódik az egyéniség – nemcsak a technikai, hanem a szellemi minőség is. Az I. zongoraverseny partitúrájában leírt hangok sokaságát olvasva például elgondolkoztam azon, hogy a szerző nem csupán a mű egyes részleteit, de az időkeretét is eltervezhette és emlékezetében tarthatta lejegyzés közben. Már ez önmagában micsoda virtuozitás! Bartóknak hihetetlenül érzékeny belső és külső hallása volt, ami meghatározta alkotói magatartását. Folyamatos inspirációban dolgozott fejben is, néha olyannyira elgondolkozott a buszon – ezt a fia is leírta –, hogy többször elhagyta a táskáját, ami aztán szerencsére mindig előkerült.
– Van valamiféle együttműködés vagy munkamegosztás a belső és a külső hallás között komponáláskor?
– A belső hallás helyére húzza a hangokat, vagyis az illeszkedésre, a hangok közötti vonzásra van kihegyezve, de a külső hallás is gerjeszthet kompozíciós ötleteket adó ingereket. Jó példa erre az a kirándulás, amikor Bartók le akart szállni a vonatról, mert meghallotta egy falusi lány énekét valahol Dél-Tirolban. Máskor viszont idegesítették a külső zajok: a szomszédok miatt költözött el a Kavics utcából, mert a fölső lakónál állandóan sanzonok szóltak a rádióból. Bartók szerkesztett is egy aszimmetrikusan ketyegő zajgépet, azzal próbálta elütni a munkáját zavaró hangok ritmusát, végül nyolc év után Ditta asszony talált egy jónak tűnő helyet a Csalán út 29-ben. Az ismerősök meg is kérdezték: „Milyen az új hely?” „Jobb – mondta Bartók –, de hétvégenként a tánc- és sramlizene átcsapódik Óbuda és a Margitsziget felől.” Hogyan hallhatta ezt akkora távolságból, amikor völgyszerű mélyedésben fekszik a Csalán út?! Tegyük hozzá: akkoriban kevésbé volt beépítve a budai hegyoldal.
– Olyan részletgazdagon mesél, mintha személyesen ismerte volna Bartókot.
– Csak a zenéjén meg a róla szóló írásokon keresztül ismerem, apámmal viszont valóban találkozott. Egy alkalommal kilátogatott Kőbányára a Liget utcai iskolába, ahol apám a fiúkarok bemutató előtti próbáját tartotta. A próba alatt Bartók, hogy ne zavarja a gyerekeket, egy szekrény mögé húzódott, ott mérte az ingájával: megfelelő-e a tempó? Utána barátságosan elbeszélgetett apámmal. Tulajdonképpen azért volt derűs kedvében aznap, mert úgy érezte, a romlatlan paraszti hangokat hallja vissza a gyermekek énekében, s ez örömmel töltötte el. Egyébként szigorú beosztásban élt, nem vesztegette az időt fölösleges szavakra. Ebben is hasonlított Kodály Zoltánra.
– Róla már saját emlékei is vannak?
– Apám, aki Kodály-tanítvány volt, hétévesen elvitt hozzá, bemutatott, játszottam is neki néhány darabot, de Kodály szűkszavú volt, mint mindig. Leginkább az érdekelte, hogy tornázom-e eleget, és kedvcsinálóként rögtön mutatott nekünk néhány fekvőtámaszt – ez 1955-ben történt, Kodály ekkor 72 éves volt! Legközelebb Luzernben láttam őt 1961-ben. 1964-ben a lakásán filmforgatás közben eljátszottam a mesternek az opus 8-as, Szólószonáta gordonkára című művét. Pablo Casals világhírű gordonkaművész magyarországi fellépésekor találkoztunk a Gundel étteremben tartott fogadáson 1964-ben. Majd ’67-ben ott volt a januári és februári koncertjeimen is, előadás után bejött a művészszobába, barátságosan szólt hozzám – azt a pár biztató szót azóta is nagy becsben tartom. Ahogy körülállták a felnőttek, az olyan volt, mintha gyerekek álltak volna az apa körül: szavainak súlyát mindenki megérezte. Kodály keveset beszélt, de azt tökéletesen. Ezt keresem, és találom meg a zenéjében is: a mély érzelmi töltést és a gondosságot, amely mögött fölsejlik az egyénisége.
– Előadóművészként feladatának tartja ezeket a személyiségjegyeket megjeleníteni?
– A tökéletességre törekvés nálam pontosan arra irányul, hogy megidézzem a komponistát. Sokan nem veszik számításba, hogy az egyéniségük maximálisan érvényesül akkor is, ha csak megszólaltatnak egy darabot. Kényes egyensúly ez, mert az aránytévesztés mindent boríthat. Ha azonban egy lépéssel előttem jár a zeneszerző, akkor az ő nyomában alkotom újra a darabot. Megindító pillanatok ezek. Akár még tanítás közben is megtörténik, hogy egyszer csak fölsejlik a háttérben a megidézett mester szelleme. Ha jó a növendék, mély gondolatokat ébreszt bennem. Ha kevésbé tehetséges, az is hozhat inspirációt, sőt valódi felfedezést, mert olyankor szinte magával húz, hogy minél többet nyújtsak, minél nagyobb segítségére legyek neki abban, hogy a hangszerével megbirkózzon és a darabot is jobban áttekintse.
– Kurzusaiba beépíti a saját ifjúkori tapasztalatait?
– Az én mestereim kikristályosodott elképzeléseket képviseltek. Pablo Casals szuggesztív személyisége például a zenén keresztül is mély hatást, sokszor könnyeket váltott ki belőlem. Mások didaktikus módszerrel, több beszéddel oktattak. Nem egyszer előfordult, hogy kollégákra, karmesterekre, zeneszerzőkre hagyatkoztam. Az aktív zenélés és a zeneszerzés ma már folyamatosan jelen van az életemben: amikor leteszem a hangszert, gyakran előfordul, hogy leülök komponálni. Az első darabjaimat Szunyogh Balázs, a monotematikus komponálási mód ifjú mestere véleményezte a hetvenes évek végétől. Köszönet illeti Eötvös Pétert is az elmúlt több mint harminc évben készült darabjaimnak átolvasásáért, zenei indíttatású, objektív és előítéletektől mentes észrevételeiért. Számos zenei élményben volt részem Kurtág György tanár úrral és Kocsis Zoltánnal való együttműködéseim során, és Schiff Andrással a több mint két évtized alatt adott hangversenyeimen. Öröm volt hallgatni Lantos István improvizálását a próbák szüneteiben, és sorolhatnám még közös zenei élményeinket Jandó Jenővel, illetve Ránki Dezsővel is, hogy csak a magam korosztályát említsem.
– Hogyan komponál?
– A többszólamúságban is a lehető legkedvezőbb, természetesnek érzett kapcsolódásokat és hangköz-vonzatokat keresem. A zeneszerzés nagyon szép, időigényes tevékenység: újra és újra meg kell dolgozni a megoldásokért. Olyan egyensúly-arány összefüggések merülhetnek föl, amelyek felülírhatják a korábbi döntéseket. Az átmeneti kétségbeesést leküzdve, a fölfokozott tempóban elvégzett javítások és módosítások közben olyan új, előnyösebb irányok kerülhetnek előtérbe, amelyek utat mutatnak a darab további formai kialakításához. A munkafolyamat örömforrás, de küzdelem is egyben. Az anyag fokozatos gyarapodásával megtörténhet az átlényegülés, ami abban áll, hogy kialakul a személyes kötődés a leírtakhoz.
