Új rendezésben mutatta be Mozart Don Giovanni című operáját a Magyar Állami Operaház, amelynek címszerepét Bretz Gábor és Szemerédy Károly éneklik váltásban. Bretz Gábor korábban hazai színpadokon, illetve Zágrábban és Sydney-ben is alakította már Don Giovannit, de az opera két másik szerepe, Leporello és a kormányzó is a tarsolyában van. A beszélgetés során kiderült, hogy az előadás rendezőjével, Claus Guthtal személyesen dolgozott együtt a 2007-es Salzburgi Ünnepi Játékokon. Ezekről a tapasztalatokról, valamint az idei évad további kihívásairól is kérdeztük.
– Mikor találkozott először az operával?
– Az első élményem az volt, amikor a Zeneakadémián felsőbbéves diáktársak összeállítottak egy keresztmetszetet az operából, és felkértek a kormányzó szerepére. Ezután Leporello szerepe következett, amit először magyarul, a Gödöllői Művelődési Házban énekeltem Kozma Péter rendezésében. Később az operaszakon Medveczky Ádám tanár úrral is foglalkoztunk Leporellóval, de ott már olaszul is tudnom kellett a szöveget.
– Maga a címszerep mikor érkezett meg az életébe?
– Az operaszak akkori vezetőjével, Kovalik Balázzsal összeraktunk egy Mozart-programot, amiben több operából voltak részletek, és akkor énekeltem először például a Là ci darem la mano kezdetű áriát. A teljes szerepet pedig első alkalommal 2006-ban, a Mozart-maratonon adtam elő, szintén Balázs rendezésében. Ezeken a koncerteken a magyar szöveget használtuk, ami sokat segített a darab értelmezésében és a kifejezésmódban is. Olaszul először a Zágrábi Nemzeti Színházban, majd a Sydney-i Operaházban énekeltem, illetve 2013-ban és 2015-ben az Erkel Színházban is.
– Többféle rendezés megtapasztalása után hogyan tudná jellemezni a karaktert?
– Nagyon meghatározó volt számomra, hogy a Don Giovannit, a Kékszakállút és Boito Mefistofeléjét is Kovalik Balázzsal énekeltem először. Balázs nagyon alaposan kielemzi a karaktert, több aspektusból láttatja, és aztán egy olyat alakít ki, amibe az énekes személyisége is belekerül. Azért említettem a Kékszakállút, mert benne és Don Giovanniban is azt próbáltuk megmutatni, hogy ezek a karakterek tulajdonképpen őszinték önmagukhoz. Don Giovanni a természetéből adódóan odavan minden nőért, és inkább csak elfogadja, „elszenvedi”, hogy érte is bomlanak a nők. Szeretné, ha megértenék a személyiségét, és a Kékszakállú is arra vágyik, hogy Judit teljes mivoltában fogadja el.
– Claus Guth rendezésében milyen jellemvonást kell kiemelni? Az előzetes információk alapján az derült ki, hogy a cselekményben több változtatás is lesz, ilyen például Don Giovanni megsebesülése.
– Nagyon eredeti rendezői koncepció, hogy ő valójában nem akarja bántani a kormányzót, de a dulakodásban fejbe vágja egy bunkósbottal. Az idős férfinél azonban pisztoly van, és az utolsó, halála előtti pillanatban lelövi Don Giovannit. Ez a momentum adja meg a választ arra, hogy miért nem sikerül egyetlenegy hódítása sem az opera során. Csak Leporello számol be arról a katalógusáriában, hogy mennyi kalandja volt Európa-szerte, de valójában Donna Anna és Zerlina sem lesz az övé.
– Ez a rendezés 2008-ban debütált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, azóta pedig több európai városban, többek között Berlinben, Madridban és Párizsban is bemutatták. Látta esetleg valamelyik előadást?
– Nem, de 2007-ben együtt dolgozhattam Claus Guthtal, aki azon a nyáron a Figaro házasságát rendezte Salzburgban. Egy kis szerep volt az enyém, Antonióé, a kertészé. Nagyon elvont és egy kicsit bolond figurát alakítottam. Tele voltak a zsebeim igazi földdel, amit szét kellett szórnom a színpadon a különböző, „általam látott” energiavonalak mentén. Antonio szerepe általában nem túl izgalmas, de ezzel az ötlettel sziporkázóvá lehetett tenni.
Egy másik, szintén emlékezetes rendezői megoldás volt, amikor a gróf 3. felvonásbeli áriája elején a nyakába ült egy artista. Így az énekes ha akart, ha nem, mindenképp küzdenie kellett, és az a jelenet pontosan egy önmarcangoló viaskodásról szól.
– Az elmúlt hetekben jelent meg a sajtóban, hogy a Párizsi Opera egyik előadásában, a Don Quichotte-ban fog énekelni júniusban. Találkozott már korábban ezzel a címszereppel?
– Igen, 2019-ben énekeltem először a szerepet a Bregenzi Ünnepi Játékokon. Nagyon intenzív próbaidőszakunk volt egy fantasztikus francia rendezőnővel, Mariame Clément-nal. Azt a kérdést boncolgattuk, hogy a hősök milyenek voltak régen, és milyenek manapság. Annyira jól sikerült az előadás, hogy következő évben az osztrák kritikusok a legjobb, Ausztriában játszott darab díjával jutalmazták, én pedig a legjobb előadóművésznek járó elismerést kaptam meg.
– Milyen kihívást jelentett akkor a szerep, és hogy fog rá most készülni?
– Elég nagy kihívás volt, mert nem beszélek jól franciául. Az opera előzménytörténete szerint Fjodor Saljapinnak volt a kedvenc gyerekkori könyve a Don Quijote, aki nagyon jóban volt Massenet-val, és rávette, hogy írjon operát belőle. Ebből kifolyólag mind az öt felvonásban folyamatosan a színpadon van a címszereplő.
Sokat kellett foglalkozni vele öt éve is, és most, amikor kaptam a felkérést, az jutott eszembe, hogy alaposan fel kell eleveníteni júniusig. Hiszen egész más Bregenzben énekelni franciául, mint Párizsban. De nagyon várom az előadást és a rendezővel, Damiano Michielettóval való közös munkát is. Egy operaközvetítést, Berlioz Le Damnation de Faustját láttam eddig tőle, amit nagyon izgalmasnak találtam.
– Párizs előtt milyen feladatok várják még az évadban?
– A Don Giovanni-előadások után a hagyományosan húsvétkor előadott Parsifalban fogom énekelni Gurnemanz szerepét. Közben pedig elkezdődnek a próbák az új produkcióra, a Borisz Godunovra, amit az eredeti, 1869-es verzióban mutatunk be. Az őrülési jelenetet zeneakadémistaként meg kellett tanulni magyarul, de a Rimszkij-Korszakov-féle verzióban. Izgatottan várom, hogy mi lesz Almási-Tóth András koncepciója a darabot illetően.
– A világ legnagyobb operaszínpadain járva, volt-e olyan kollégája, aki nagy hatást gyakorolt önre?
– Ferruccio Furlanettóval volt egy nagyon hosszú beszélgetésem 2008-ban, amikor Verdi Don Carlosát mutattuk be évadnyitó előadásként a milánói Scalában. Ő II. Fülöp szerepét alakította, én pedig V. Károlyt. Onnan indult a beszélgetés, hogy az egyik kedvenc énekesem Boris Christoff, akit ő személyesen ismert. Christoff mesélte neki, hogy amikor áriaestet tart, mindig V. Károly áriájával kezd a Don Carlos elejéről. Ez egy rövid, de szép ária, amivel meg lehet adni a koncert hangulatát. Azóta általában Furlanetto is ezt az áriát énekli először, és én is így tettem, amikor néhány éve szólóestet tartottam a Müpában. Egy életre szóló tanács volt.