A Budapesti Operettszínház karmesterével Frank Wildhorn Carmen című musicalének bemutatója kapcsán beszélgettünk, de a színházi főtémába be-bekúsztak egy ízig-vérig pedagógus gondolatai. Nem véletlenül.
– A zeneiskolák világából lépett át a színház világába. Milyen készségeket lehet a tanításból átvinni az előadások dirigálásába?
– A kettő csupán látszólag külön világ. A szükséges kompetenciák nem állnak távol egymástól, a zeneiskolai oktatásban pedagógusként, vagy a zeneiskolai zenekarok vezénylésében elsajátított képességekre remekül lehet alapozni a színház világában. Nagy szerencsémre én hosszú ideig ezt a két tevékenységet egyszerre művelhettem: miközben zeneiskolában tanítottam és fúvószenekart vezettem, gyerekeket vittem nemzetközi zenei versenyekre és a szolnoki Szigligeti Színházban vezényeltem előadásokat, egyszóval, ezeket a tevékenységeket egymásra építve fejlődtem és haladtam előre. Közben természetesen a zongoraművészi diplomám mellé elvégeztem a Zeneakadémián a karmesteri szakot is. A színházi munkáim időközben országjárássá alakultak, hiszen Szolnok mellett Sopronban és Veszprémben is dolgoztam. A rengeteg utazás után otthonomra leltem a Budapesti Operettszínházban, és továbbra is része maradt az életemnek a tanítás, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt osztályával, valamint a Pesti Broadway Stúdióban Kiss-Balbinát Judit és Dénes Viktor növendékeivel dolgozom. S hogy a kérdésére is válaszoljak: eddigi életutamból azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy a pozitív megerősítés mindenki számára egyformán fontos, színházi kollégáimnak és a tanítványaimnak is. Egyik legfőbb feladatom, hogy az adott cél érdekében minden résztvevőből a legjobbat hozzam ki, beleértve saját magamat is. A színház számomra gyerekkoromtól fogva a legcsodálatosabb közeg, személyiségformáló ereje életszerű válaszokat adhat művészi vágyainknak.
– Nem véletlen, hogy beszippantotta a színház.
– Valóban nem. Édesanyám a Pécsi Nemzeti Színház, majd a debreceni Csokonai Színház operaénekes szólistája volt, édesapám pedig 35 évig első klarinétművészként játszott a Magyar Állami Operaházban. Ebből adódóan sok időt töltöttem színházban, tulajdonképpen ott nőttem föl. Szokták mondani, hogy a színháznak saját illata van, ami a színpad, a díszletek, a jelmezek anyagainak aromájából áll össze. Aki ezt egyszer beszippantja, annak ez szinte olyan, mint a drog.
– Gondolom, egy zenésznek a kottapapír illata különösen addiktív.
– Egyetértek, éppen ezért konzisként és zeneakadémista koromban is nagyon szerettem a kottatárakban böngészni, kézbe venni a lapokat. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményében és a Molnár utcai Idegennyelvű Könyvtár zenei részlegében rengeteg időt töltöttem, ez utóbbi azért is fontos helyszín az életemben, mert ott ismertem a feleségemet.
– A Carmen zenei anyagát is papíron kapta meg?
– A világ változik, manapság a kották digitális formában érkeznek. Pfeiffer Gyula főzeneigazgató úr a kottaanyag érkeztével felhívta a figyelmemet arra, hogy lehetőségünk van nagyobb zenekarral műsorra tűzni a Carment. Különösen fontosnak tartom megjegyezni, hogy a külföldi színházak életében manapság már lassan trendként terjed a színpadra állítás költségvetésének csökkentése oly módon, hogy a hangszereléseket az optimálisnál kisebb zenekari apparátusra rendelik meg, veszélybe sodorva ezzel a nézői és hallgatói élményt. A Budapesti Operettszínház minden esetben figyel a minőségi szórakoztatásra, tehát eme rossz trenddel ellentétben, kibővített nagyzenekarral adjuk elő ezt a darabot, növelve így a mű értékét. Ennek megfelelően – a szerzői szándékot mindvégig szem előtt tartva – nagy örömmel készítettem el a Carmen musical kibővített, nagyzenekari hangszerelését.
– A partitúrával kezdi a darabbal való ismerkedést?
– Minden esetben. Vallom, hogy először az írott anyaggal kell alaposan megismerkedni. Ha az ember figyelmesen olvas, a kottában minden olyan fontos információt megtalálhat, amely nélkülözhetetlen és lényegi válaszokat ad akár dramaturgiai kérdésekre is, valamint könnyen feltárul a mű zenei lelkülete, tempóinak és dallamainak összefüggései. Mindazonáltal, miután részletesen áttanulmányozom a partitúrát, és már úgy érzem, hogy a kottából megkaptam a válaszokat a felmerülő kérdéseimre, hatékonynak tartom megismerni a mű különböző interpretációit, mert így kitűnik, milyen sokszínű művészi válasz létezhet ugyanarra a kérdésre. Visszatérve a tanításhoz, mindig elmondom a tanítványaimnak, hogy egy mű tanulása során saját, önálló gondolataikat és útjukat kell járniuk. Nem lehet cél egy meglévő út, egyszer már hallott és jól ismert előadásmód másolása. Először azzal érdemes foglalkozni, hogy mit mond számunkra a mű írott formában.
– Mi volt az első benyomása Frank Wildhorn Carmenjéről?
– A darab ízig-vérig latinos hangzású, maga Wildhorn úgy fogalmaz, hogy Gipsy Kings-stílusú. Nekem ezen túl a zenei sokszínűsége élvezetes, hiszen amellett, hogy tagadhatatlanul latin gyökerekkel dolgozik, könnyedén vált a legkülönbözőbb modern stílusok között, fuzionálva a pop és a rock műfajokkal, ugyanakkor komolyzenei elemeket is tartalmaz. Bizet hatása is szépen felismerhető, hol egészen egyértelműen, máskor pedig elrejtve használ az operából ismert dallamokat és harmóniákat, de a nagy cirkuszi tétel például formai világában és hangszerelésében Hacsaturján stílusára emlékeztet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerző különleges játékra hívja a közönséget, mert ezek az idézetek, motívumok nem tolakodnak, hanem organikusan illeszkednek a mű zenei anyagába.
– Hogyan dolgozik együtt a fordítóval, Orbán János Dénessel, illetve a rendezővel, Homonnay Zsolttal?
– Állandó kapcsolatban vagyunk, minden változást azonnal egyeztetünk, folyamatos a finomhangolás. Bár a musical műfaja többet enged zeneileg, mint az operett, de ebben az esetben is a szerzői szándékot tartjuk szem előtt. Egyébként azt kell mondanom, szerencsés helyzetben vagyok, mert Homonnay Zsolt fantasztikusan ért a zenéhez és a zenés színházhoz. Pontosan látja a darab zenei szövetét, hangról hangra tudja, mit sugall a zenei anyag a színpadi megvalósításhoz. Mindehhez nagy segítségünkre volt Orbán János Dénes ritmikailag pontos és komoly asszociációs felhőt hordozó költői fordítása, mely frappáns és erőt ad a darabnak, megtölti a dallamokat érzelemmel, és szenvedélyes mentalitást nyújt az énekeseknek.
– A Carmenben többen bemutatkoznak a növendékei közül.
– Bizony, jönnek, mert ez a világ rendje. És jöjjenek is, tapasztaljanak: rendkívül szerencsés csillagzat alatt fejlődhetnek, hiszen valódi sztárok állnak mellettük a színpadon, akik szívvel-lélekkel segítik őket és akiktől rengeteget tanulhatnak.
– Milyennek látja őket?
– Azt látom a növendékeimen, hogy tisztában vannak a feladat súlyával, tudják, hogy itt a legjobbaktól tanulhatnak, és megbecsülik a kapott lehetőséget. Vannak ugyan tanítható dolgok, de a színház működését, belső rendjét és nyelvezetét csak a rutinnal lehet megszerezni. A fiatalok természetesen nem egyformák, de mindannyian ügyesen beilleszkedtek a színházi közegbe. Én abban szeretném őket erősíteni, hogy legyenek bátrak zeneileg és színészileg, és a megfelelő pillanatban hozzák meg a színpadon a legjobb művészi döntéseket.
– Az Operettszínház zenekarába is jönnek a fiatalok?
– Természetesen, mint minden zenekarban, itt is dolgoznak kiváló fiatal művészek, akik flexibilisen, sokféle műfajban játszanak, hozzáteszem: professzionálisan. Külön öröm, hogy nagy műgonddal, és ami igazán fontos: szándékközléssel játszanak, mert ez is hozzájárul az előadás sikeréhez. Természetesen ezen a ponton nagy szerepe van a karmesternek is, hiszen a zenekari próbák során összekapcsoljuk az eljátszott zenei anyagot a színpadi történéssel, az előadások során pedig meg kell teremtenünk a zenei pillanatokat.
– Tehát a karmester nem elsősorban dirigál, hanem mint egy jó pedagógus a tantárgya iránt, fölkelti a szenvedélyt?
– A dirigálás csupán eszköz. A karmester egyfajta indikátorként működik az előadás során, tevékenységével megpróbálja megteremti a legmegfelelőbb hangulatot mindenki számára, azaz figyelemre és koncentrációra motivál. Véleményem szerint ezt csak akkor tudja megtenni, ha előtte megfelelő munkát fektetett a próbafolyamatba, az előkészítésbe, a kotta tanulmányozásába, darabtól függően a hangszerelésbe, a próbák megtervezésébe, valamint a rendezővel való konzultációba. A próbafolyamat és a felkészülés háttérmunkái lényegében láthatatlan tevékenységek, maga a vezénylés a karmesteri feladat összességének körülbelül tíz százalákát teszi ki. Teljes munkája során az a feladata, hogy segítsen létrehozni azt a láthatatlan csatornát a művészek és a közönség között, amin keresztül az előadás alatt a zeneszerző kommunikál.
