A 18. század óta először hangzik majd fel több mű is a III. Haydneum Egyházzenei Fesztivál zárókoncertjén az Egyetemi templomban. A Haydneum munkatársával, az Orfeo Zenekar tagjával, Egri Mártonnal arról is beszélgettünk, bizonyos komponisták hogyan és miért válnak láthatatlanná, majd tűnnek fel újból a láthatáron.
– Miért döntött úgy, hogy elfeledett komponistákkal fog foglalkozni?
– Modern klarinétos tanulmányaim közben a professzorom ma kevésbé ismert romantikus, késő romantikus szerzőkre hívta fel a figyelmemet. Amikor historikus klarinéton kezdtem játszani, már adta magát a dolog: erre a hangszerre sok művet írtak, mégis hihetetlenül tág a repertoár a „láthatatlan” szerzők között is, ahol remekművekre lehet bukkanni. A historikus zenéhez eleve hozzátartozik a kutatás, az ember mindenképp találkozik reflektorfényen kívüli szerzőkkel.
– Méltatlanul vagy okkal elfeledett komponistákról beszélünk?
– Haydn, Mozart és később Beethoven erősen meghatározza a korszakot, holott akadtak nagy szerzők velük egy időben is. Gyakorló zenészként értettem meg, hogy kár a hallgatóságra erőltetni az ember kedvenceit, ha őket ezek nem érdeklik. És mégis: egy sokadszor hallott Mozart-szimfónia mellé be lehet csempészni egy kevésbé ismert szerzőt, aki igazi meglepetést szerez zenésznek és koncertlátogatónak egyaránt. Ezért sem szeretem, amikor Albrechstbergerre vagy Wernerre a kismester kifejezést használják.
– Miközben az is érthető, hogy Mozart vagy Haydn árnyékából meglehetősen nehéz kitörni. Gregor Joseph Wernerrel jó ideje behatóan foglalkozik. Miért?
– A grazi egyetemen találkoztam a zenéjével, amikor historikus klarinétot tanultam. A következő meghatározó állomás már a Haydneum: az Országos Széchényi Könyvtárban megkezdtem művei katalogizálását, illetve előkészítését a digitalizáláshoz. Vashegyi György számára régóta fontos zeneszerző Werner, ezért ezeket a kottákat akartuk először digitalizálni: az elsőtől a 344. jelzetig végigmentem a gyűjteményen. Sok minden maradt tőle Kismartonban is, de a budapesti kollekció attól egyedi, hogy válogatott anyag.
– Minőségi szempontú válogatásról beszélünk?
– Nem ismerjük az összeállítás szempontjait. Ami biztos, hogy gyorsan történt a folyamat: Trianon után az Esterházyak is kettős birtokosok lettek, azaz a határ mindkét oldalán maradtak birtokaik. A herceg sok más kottával együtt alighanem fogta ezeket is, és áthozta Magyarországra: ilyen jellegű, autográf hagyaték alig maradt ránk a korból, ennek a léte is a család gyűjtőszenvedélyének köszönhető. A gyűjtemény szinte kizárólag egyházi zenét tartalmaz, egy orgonaverseny a kakukktojás. Főleg használati zenékről beszélünk, melyeket templomokban adtak elő, de a 18. század közepe táján leselejtezték őket, majd eltűntek.
– Vagyis kimentek a divatból?
– Pontosan, mivel jöttek az újabb szerzők. A 18. század alapvetően kortárs zenét játszott. Az egyházi zene Magyarországon ilyen szempontból hátrányban volt, mivel régebbi zenéket is elővettek, majd a század második felében frissült a repertoár. Emiatt is vált sok szerző a korban láthatatlanná. Ilyen a III. Haydneum Egyházzenei Fesztivál zárókoncertjén megszólaló két komponista is: Benedikt Anton Aufschnaiter és Ferdinand Schmidt művei közül Werner is jó néhányat vitt magával Bécsből, amikor Kismartonban szolgálatba állt. Ők ketten is annak az áldozatai, hogy a kottáikat nem akarta egyben tartani senki.
– A június 15-i zárókoncerten az Egyetemi templomban Werner, Aufschnaiter és Schmidt mellett Conti művei is elhangoznak. Hogyan kerülnek ezek a munkák egymás mellé?
– Fontos szempont, hogy olyan szerzők műveit tűzzük műsorra, akik köthetők a 18. századi Magyarországhoz. Werner itt élt és alkotott, a hagyatéka nálunk van. Aufschnaiter és Schmidt művei ott voltak abban a két, a bodajki Segítő Szűz Mária-plébániatemplomban található szekrényben, amely tele van 18. századi kéziratokkal. Ezek digitalizálása régi tervünk, befotózás közben pedig kiválogattuk az ígéretes műveket. Ennek meghatározásába beleszól az is, hogy mi maradt ránk egészben: a zenészek sokszor a saját szólamukat hazavitték, így azok nem kerültek vissza a templomba. Tudomásunk szerint a koncerten most elhangzó darabokat a 18. század közepe óta nem játszották sehol, illetve lemezre sem rögzítették őket. Nem szerencsés egyébként a művek minősítése: némely szerző annak idején abból élt, hogy járta a falvakat, és pillanatok alatt írt egy misét, eladta, majd ment tovább. Mindenki jól járt: a templom kapott egy új művet, a szerző meg bevételhez jutott.
– Most a zenész énjét kérdezem: ha egy művet háromszáz év után először játszik közönség előtt, az kihívás vagy inkább lehetőség?
– Egyfelől könnyebbség, hogy a közönségnek nincsenek elvárásai, másfelől nem tudjuk előre, milyen lesz a fogadtatás. Az igazán izgalmas része az, amikor a kéziratokkal először találkozunk: csak a szólamokat látjuk, majd partitúrába átírva mérjük fel, milyen valójában a darab. Érzelmileg sem közömbös egy ilyen kottát kézbe venni, különösen, ha a szerző saját kezétől származó anyagról beszélünk. Nem mondhatjuk, hogy a kánont átírja a megjelenésük, de bízunk benne, hogy a korról alkotott tudásunk frissül, és többen rácsodálkoznak, hogy a nagymesterek mellett is vannak még nevek, akiket meg kell jegyezni.
További információ ide kattintva található a fesztiválról.
