Alig kezdődött el, máris véget ért a 11. Kaposfest. Épp hogy belemelegedtünk, már indulhatunk is, ki-ki saját dolgára, vissza saját városába, haza. A klasszikus zene és a szabadságérzet összekapcsolódásának egyelőre vége, pedig az nem akármilyen élmény.
A fesztivál zárókoncertjén az utolsó számként elhangzó Friedrich Gulda Csellóversenye tökéletesen összefoglalta azt, amiről ez a pár nap szólt. Gulda, amellett, hogy jelentős zongoraművész volt, igen szívesen borított trendeket, merészkedett korábban nem járt ösvényekre. Itt van ez a csellóra és fúvószenekarra írott concerto, akár lehetne giccs is vagy épp szirupos ömlengés jó ötletekkel, de mégsem az. Bőségesen adagolja az iróniát, tele van önreflexív humorral és így a valóban érzelmes és túláradó dallamok nem csapnak át ízléssértő végletbe. Bátran játszik a különböző stílusokkal, megtalálható benne a jazz, némi klasszikus, de még a cirkuszi zene is. Az egész arról szólt, hogy merjünk kísérletezni, ne vegyünk komolyan semmit, ami igazából nem is fontos, és lehetőleg értsük a viccet. Ilyen nehéz időkben, mint a mostaniak, nagyon jól jött ez az üzenet.
A zárónap fókuszában egyébként a (nagy valószínűséggel) 250 éve született Beethoven állt. A délelőtti koncert az ő Esz-dúr zongoratrióval indult. A zeneszerzőre oly gyakran jellemző „hősiességnek” itt most nyoma sincs, ehelyett kiegyensúlyozott, egymásra figyelő, szelíd és finom kamaramuzsikát kaptunk. Baráti Kristóf, Várdai István és Fejérvári Zoltán összeszokott hármast alkotnak, értik és érzik ezt a világot, miközben mindegyikük képes háttérbe vonulni, ha a mű ezt igényli.
Nézze vissza a Kaposfest augusztus 19-i koncertjét, amelyen Beethoven Esz-dúr trióját adta elő Baráti Kristóf, Várdai István és Fejérvári Zoltán:
Az utána következő Dvorák Esz-dúr zongoranégyesre már nem ez a visszafogottság a jellemző. Néha az az érzésem támadt, mintha nem is négyen ülnének a pódiumon, hanem egy egész szimfonikus zenekar. A hangzás azonban nemcsak dús és energikus, de rendkívül kifejező is. Érzelmes és informatív, egy pillanatig sem érezzük üres szépelgésnek, igazi romantikus kamaramuzsika, méghozzá a legjavából.
Nem tudom, gyakran fordul-e elő, hogy a zenekarnak a pódiumról történő levonulása után sem hagyja abba a közönség a tapsot, így az együttesnek újra be kell jönnie a ráadáshoz. Az esti koncerten nem is ment ez zökkenőmentesen, de némi egyeztetés után csak megkaptuk a műsoron szereplő Eroica szimfónia utolsó tételének részletét. Amikor Várdai István, aki ezúttal karmesterként állt a Liszt Ferenc Kamarazenekar előtt, odaszólt bizonytalankodó kollégáinak, hogy „Játsszunk már valamit!”, a nézők azonnal vették a lapot, és nevetni is kezdtek. A kiváló zenekar, amint majd „játszik valamit” a világhírű csellista irányításával, bizony bár mindig lenne ilyen „valami” minden koncert végén.
Az Eroica is remekül szólt, miközben hallgattam, Nikolaus Harnoncourt jutott eszébe aki szerint a pátoszt el kell dobni Beethoven szimfóniáiból. Igaz, ezt elsősorban az ötödikre értette, de tökéletesen igaz a harmadikra is. Ez a könnyedebb hangvétel a zenekar tagjait is megérintette, jókedvű zenekari tagok ilyen horderejű darab előadása közben nem mindennapi látvány.
A nap végén a szervezők és a művészek fáradtan, a közönség pedig felvillanyozottan ült le az idei utolsó Kaposfest-vacsorához. Különösen Várdai Istvánnak volt nehéz dolga, hiszen valamilyen formában egész nap jelen volt a rendezvényen, játszott, tanított, vezényelt, irányított, beszélgetett. Még csak a szokásos zenész-egyenruhát sem viselte, de megteheti, ő pólóban is Várdai István marad. Számomra nagyon imponáló ez is, mert azt sugallja, amit ma már egyre többen sejtenek a világon: nem a legfontosabb dolgokkal foglalkozunk, a lényegtelen elvonja a figyelmet a lényegről.
A Kaposfesten mindig a lényeg van jelen, a klasszikus zene örökkévalósága. Jó arra gondolni, hogy „jövőre, veletek, ugyanitt”.
