Richard Strauss termékeny, hosszú életet élt, láthatta, ahogy a világtörténelem és benne a zene története szédítő kanyarokon keresztül halad az útján. Az ő pályája mindeközben — legalábbis látszólag — töretlen ívet írt le. Nagyon jellemző azonban, hogy kompozíciós stílusának, művészi hitvallásának magját képtelenség meghatározni — az a leegyszerűsítés ugyanis minden bizonnyal tarthatatlan, hogy esztétikai szemléletében örökre a későromantika elkötelezettje maradt. A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar január 22-én szervez zenei maraton a szerző műveiből.
Zeneszerzői eszmélése egybeesett a nagy Wagner-lázzal. Tizennégy-tizenhat évesen érik az első jelentős élmények: a teljes Ring-ciklus, a Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok. Jelen van a Parsifal bayreuthi bemutatóján 1882-ben, hiszen a zenekarban ott ül a Wagnerért nem különösebben lelkesedő kürtművész édesapja is.
Strauss korán érő muzsikus volt, alapos, rendszeres zenei képzést kap, beleértve a hangszerjáték magasszintű gyakorlását is. S bár nagyhatású mentora, Hans von Bülow III. Richardként emlegette — mondván, hogy Richard Wagnernek szellemi értelemben nincs közvetlen örököse —, Strauss és Wagner zenei indulásában alig-alig van közös pont.
Az a kulturális-zenei miliő, mely a gyermek és ifjú Strauss érését segítette, sokkal inkább hasonlít Mendelssohnéra, mint bárki máséra, az újdonságok iránti lelkesedése így többnyire szembe is fordította közvetlen környezetének ízlésével.
Személyiségét sajátos ellentmondások színesítették. Magánemberként zárkózott volt és flegmatikus, művészként extrovertált és bizakodó. Amikor Ady látta őt Párizsban meghajolni egy Salome-előadás után (1907), a magánembert vette észre, egy „száraz, borotvált arcú, gyér hajú és gyomorbajosnak látszó, szögletes” urat, aki olyan, mint egy német kisváros iskolamestere, szerényen hajlong, és „lesír róla a küzdelmes ember késői, fáradt boldogsága”.
Alakja ellentmond minden olyan sztereotípiának, amit a világtól elzárkózó, öntörvényű, pózokat kedvelő romantikus művészről ismerünk. Strauss arra törekedett, hogy egy szorgalmas, minden nap a kottapapírhoz ülő, a zeneszerzést hétköznapi munkának tartó mesterembert lássanak benne, és ne egy ihletét, géniuszát szolgáló, kizárólag az alkotói folyamat eksztázisában kiteljesedni képes embert. Tudta, hogy zenéjének legforróbb pillanataival az utóbbi képet sugallja hallgatóságának, talán éppen ezért lelt kéjes örömet abban, hogy kompozícióinak különösen kifejező részeit — fogalmazott Bryan Gilliam — „minimális testmozdulatokkal és érzelmektől mentes arccal vezényelje”.
Amikor 1910-ben először lépett fel Budapesten, Jász Dezsőnek is feltűnt Strauss blazírt viselkedése: „nyíltfekvésű szemei, amelyek majd minden arcképén felizgultaknak és ellágyultaknak látszanak — ezúttal a nyugalom biztonságával tekintettek szerte és majdnem unott hidegséggel meredtek a partitúrára. A mozdulatai a hangversenypódium zongorája mellett nyugodtak voltak és a testtartásán németes korrektség reprezentálódott. Nem tudtuk elhinni róla, hogy az a vad és mesés képzeletű ember, aki Till Eulenspiegelről oly ragyogó humorral mesélt, s aki az Atreidák tragédiáját feledhetetlen nagyszerűséggel jelentette meg előttünk, azonos ezzel az úrral, aki oly szerényen hajlong s olyan bizonytalanul zongorázik.”
E sokak számára nehezen dekódolható pódiummagatartás egyértelművé teszi, hogy Strauss tökéletesen felmérte az ember és a művész közötti szakadék mélységét, és iróniával tekintett arra a korszakra, azaz a romantika korára, mely e szakadék létét és dimenzióit elfedni akarta.
Jogosnak tűnik a kérdés, hogy ha Strauss ennyire kritikusan szemlélte a maga korát — Nietzschétől a különösen éles kritikai felvetéseket válogatta ki magának a saját Zarathustrájához —, miért nem állt a modernista törekvések élére, miért idegenkedett Mahler modernizmusától éppúgy, mint a Schönbergétől?
Velük ellentétben Strauss nem hitt abban a 19. századi elképzelésben, hogy a zene valamiféle transzcendens, metafizikai jelenség, ha tetszik, ő következetesen anti-romantikus volt, ám nem konstruált magának új nyelvet, inkább a wagneri stílust használta arra, hogy hiteltelenítse azt a metafizikától átitatott zenefilozófiát, mely épp a wagneri zenében öltött különösen plasztikus formát.
„A zene — vonta le a következtetést — nem lehet több, mint zene”. Nem meglepő, hogy a modernitás számára Strauss a bírálat legmegbízhatóbb tárgya volt, de az sem meglepő, hogy a posztmodern Strauss tökéletesen felmérte az ember korában elkerülhetetlenné vált újraértékelése.
A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös zeneszerző-maratonjának megvalósításában ezúttal is a hazai koncertélet számos kiválósága vesz részt: zenekarok és karmesterek, hangszeres muzsikusok, kórus, énekesek. Hallhatjuk a MÁV Szimfonikus Zenekart Farkas Róbert vezényletével, pódiumra lép a Győri Filharmonikus Zenekar, amelyet szintén fiatal karmester, Rajna Martin dirigál. A Concerto Budapest Takács-Nagy Gáborral, a Pannon Filharmonikusok Vass Andrással ad koncertet, a nap végén pedig szokás szerint a Budapesti Fesztiválzenekarral találkozhat a közönség — az együttes Fischer Iván irányításával játszik.
Olyan szólisták váltják egymást, mint a zongoraművész Várjon Dénes, a klarinétos Ács Ákos és a fagottos Andrea Bressan (utóbbiak a BFZ erősségei), a brácsás Bársony Péter és a csellista Szabó Péter — ő is a Fesztiválzenekar ismert muzsikusa, akárcsak a kürtös Bereczky Dávid, aki szintén muzsikál a maratonon. Zalai Antal és Kovalszki Mária hegedű—zongora duót alkot, a BFZ művészei (Mali Emese — zongora, Szőke Zoltán — kürt, Gál-Tamási Mária — hegedű, Juhász Barna — brácsa, Liptai Gabriella — cselló) zongorás kamarazenét szólaltatnak meg.
Egy másik kamarakoncerten Báll Dávid és Lajkó István teszi ugyanezt a Fesztiválzenekar további művészeinek (Pivon Gabriella — fuvola, Johannes Grosso — oboa, Csalló Roland — klarinét, Tallián Dániel — fagott, Szőke Zoltán — kürt) társaságában, Szabó Ildikó csellistával kiegészülve. A kórusműveket a Nemzeti Énekkar tolmácsolja (karigazgató: Somos Csaba), a dalok Pasztircsák Polina hangján csendülnek fel (zongorán közreműködik Jan Philip Schulze), az utolsó hangversenyen pedig a Berlinben élő ausztrál szoprán, Eleanor Lyons lép fel szólistaként. És persze a szólózongora-hangverseny sem maradhat el: Palojtay János ül a billentyűk elé.
A személyiség sajátos ellentmondásait tükrözi vissza az életmű is, melyről egy alkalommal maga a zeneszerző úgy nyilatkozott, „ellentétek hidalják át”. Elég csak az azonos időben, egymás szomszédságában keletkezett műveket, ezeket a sajátosan straussi ikerkompozíciókat megvizsgálni, melyekben a tragikus és a komikus, a fennkölt és a triviális tart kölcsönösen tükröt egymásnak, a Hősi élet című művet az antihőst felmagasztaló Don Quijote előzi meg, a metaforákban tobzódó, szimbolista Árnyék nélküli asszonyt pedig nehéz lenne leválasztani az utána komponált könnyed, családi komédiáról, az Intermezzóról. A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar Strauss-maratonja így aligha lehet más, mint tűkanyarokkal alaposan teletűzdelt szellemi akadálypálya. Valódi izgalom.
Egy zeneszerző-maratonon mindig fontos, hogy ha a teljes életmű bemutatására nincs is lehetőségük az előadóknak, sikerüljön hiteles, változatos és minél izgalmasabb képet adni az alkotó munkásságáról. A közönség persze a legnépszerűbb darabokat várja, ám ezek újbóli felidézése mellett az is fontos, hogy a különleges alkalmat kihasználva ritkaságokra, méltatlanul mellőzött kompozíciókra is sikerüljön felhívni a figyelmet.
A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss-maratonján megszólal jó néhány az életmű nagy slágerei közül. Mindjárt az első koncerten hallhatjuk a Till Eulenspiegel vidám csínyjei című szimfonikus költeményt, de a későbbiek során emlékezetes perceket szerez majd az életmű egyik utolsó remeklése, a huszonhárom vonós hangszerre komponált, katartikus Metamorfózisok, a brácsa- és csellószólós Don Quixote (Változatok egy lovagi témára), a Hősi élet, a Don Juan, a Négy utolsó ének és az Imígyen szóla Zarathustra is. Aki tehát a jól ismertre vágyik, nem panaszkodhat. Ám az is elégedett lesz, aki felfedezőútra szeretne indulni az életmű kevésbé feltérképezett vidékein. Ritkán halljuk a maratonon megszólaló Burleszket (Strauss fiatalkori „zongoraversenyét”), a Hegedű–zongora-szonátát, a klarinét–fagott Duett-concertinót, az Esz-dúr kürtversenyt — most e művek mindegyikével találkozhatunk.
Ami pedig a maraton műsorán szereplő kórusműveket és zongoradarabokat, a kürtre és zongorára írt Andantét, a c-moll zongoranégyest, a Cselló–zongora-szonátát és a dalokat illeti: ezek valóban különleges csemegék — sok olyan zenehallgató látogat majd el a Richard Straussmaraton koncertjeire, aki e művek némelyikével ez alkalommal találkozik először.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
