A hisztérika, Bodor Panna „mentális egészség coming outja” bátor és komoly vállalás. A mentális betegségek stigmatizációja ellen a színház sajátos eszközeivel tenni kívánó produkció semmit nem könnyít el, de a humort sem nélkülözi. Az előadás író-rendezőjével beszélgettünk többek között arról, hogy mennyire volt megterhelő lelkileg a számára és alkotócsapata tagjainak egy ennyire érzékeny témát feldolgozó önéletrajzi történet próbafolyamata.
– Haladjunk visszafelé a történetben: kezdjük a bemutatóval.
– Melyikkel? A decemberi pinceszínházival vagy az előző évadban megtartott munkabemutatóval?
– Van a kettő között a különbség?
– A MU Színházban egy nagyon intim térben játszottunk, és a nézők körbeülték a színpadot. Ehhez képest a Pinceszínházba jóval többen férnek be, és a színpad-nézőtér viszony is klasszikusabb.
– Ez hogyan változtatott az előadáson?
– A korábbi térben nagyon közelről látszódott minden. A pinceszínházi méretekben, távolságokban bizonyos apróságok elvesznének vagy kevésbé érvényesülnének, azok helyett másféle mesélési módokat kellett találnunk, és hát természetesen egy előadás sosincs kész, örökké lehet csiszolgatni, úgyhogy csiszolgatjuk is.
Ami izgalmas változás, hogy az első térben tolakodóan közel mentünk a nézőkhöz egy tolakodóan őszinte történettel, itt viszont a távolság valamiképp védőburkot is von köréjük, ami szerintem fontos ennél a témánál. Mindenki annyira engedi bele magát, amennyit elbír.
– A technikai részletek után mesélj arról, melyik helyszínen hogyan élted meg azt, hogy a te személyes történetedet idegenek nézik.
– A Pinceszínházban éreztem meg először azt, hogy mekkora vállalás közönség elé vinni ezt a történetet. Én ilyenkor a technikusi pultban bujkálok, és megdöbbentő élmény volt százvalahány néző tarkóját látni. Vannak erről a témáról színházi előadások, de szerintem ennyire személyes meg alanyi nincs repertoáron ma Magyarországon. Bizonyos szempontból meglepett az azóta is kitartó érdeklődés, miközben azt is gondolom, hogy
a mentális elakadás és annak a következménye sok családot érint. Akárcsak az intézményi nehézségek és nagyon kell, hogy minél több érintett megérezze, hogy nincs egyedül.
Ráadásul ez a koronavírusos időszak még jobban elmélyített sok nehézséget, emiatt pláne kell a nehéz állapotokról beszélni. Ha egy picit tudok azzal segíteni, hogy nyílik egy kis tér a diskurzusra, akkor annak nagyon örülök.
– Voltak előtted jó példák mentális betegségről szóló előadásokra?
– Keresgéltem, de keveset találtam, itthoni példát például nem is. A Royal Ballet szólótáncosa, Francesca Hayward Sink or Swim címmel nagyon izgalmas és őszinte vízibalettet készített a depresszióról, amely személyes élménye is. Ez fontos inspiráció volt. Szabó Veronika is említett pár hasonló témájú előadást, amelyeket Angliában látott. Ezek szinte mind monodrámák, és leginkább az előadók saját élményeiről szólnak, én viszont nem szívesen mennék föl a színpadra. Írni tudok, rendezni igyekszem, de játszani nem akarok. A pszichodráma persze más, de egy előadáshoz, pláne egy ilyenhez, kell a szereptávolság. A történet nem lenne átélhetőbb a nézőknek attól, hogy én játszom. Sőt, kívülről, külső szemmel, jóval többet tudok hozzátenni az érdekességhez és a hitelességhez.
– Hogyan gyűjtötted magad köré a csapatot?
– Evidens volt, hogy olyan emberekkel akarok együtt dolgozni, akikben mélyen megbízom, tudom, hogy őszinték, tükröt tartanak nekem, és persze szakmailag is nagyon jók. Annyira túlburjánzó vagyok ebben az előadásban, hogy kellett nem egy, de sok külső szem, olyan alkotótársak, akik empátiával – mert mégiscsak kiteszem eléjük meg a nézők elé a lelkem –, de nagyon szigorúan mondják meg, ha valami nem működik.
A látványtervezővel, Molnár Annával másodszor dolgoztam együtt. Anna igazi színházi alkotó és gondolkodó, aktívan vett részt a próbákon. Vele nemcsak a térről, hanem az előadás egyéb részleteiről is sokat beszélgettünk. Balázs Julival, a dramaturggal, régóta közelről ismerjük egymást, osztálytársak voltunk a Színművészetin. Ő az írás folyamatában és a próbákon is nagyon érzékenyen segített.
A színészek pedig elképesztően csodálatosan és alázatosan, lelkiismeretesen vetették magukat bele ebbe a nem könnyű történetbe, ráadásul a történet alanya ott volt előttük, kiterítve a boncasztalon, közben pedig instruálta őket. Igyekeztem olyan atmoszférát teremteni, amiben ugyanannyira érvényesülhetnek az ő gondolataik is, mert
nagyon fontos volt számomra, hogy biztonságos teret hozzak létre.
Úgy érzem, ez egészen jól sikerült, a többiek legalábbis azt jelezték vissza, hogy nem volt bennük szorongás a próbafolyamat alatt, ami – valljuk be – elég ritka a színházi alkotómunkában.
Amiatt, hogy tudták, hogy ez az én sztorim, extra odafigyelés volt bennük, de beszélgettünk a saját élményeikről is, és ezen keresztül próbálták megérteni az én adott állapotaimat. Borsos Luca és Buzási Fanni hozott ötletet bőséggel, és ezek is alakították az írott szöveget, valamint az ő karaktereik is beépültek a darabba. A végeredmény sokkal több és izgalmasabb lett annál, mint amit én az íróasztalnál ülve gondoltam.
– Hol volt ez az íróasztal?
– Egy reklámügynökségnél, ahol szövegíróként dolgoztam. A multinál való működéshez hozzátartoznak az üres sávok, amikor valójában semmi munka nincs, de ott kell ülnöd az asztalodnál, és úgy kell csinálnod, mintha iszonyatosan pörögnél. Könyvet mégse vihettem magammal, és mivel előttem volt a gép, hát elkezdtem írni. Először a magot, a Családi balladát írtam meg, de fogalmam sem volt, merre megy tovább a történet, egyáltalán: lesz-e belőle bármi. Majd jött a belső igény, hogy ebből darab legyen. Azt pontosan tudtam, hogy én akarom rendezni, mert a Tündérhegyen többek közt arra is rájöttem, hogy a dramaturgság választásában egy kicsit a kényelmesség és a megúszás is volt, mindamellett, hogy elképesztő izgalmas foglalkozás. (Bodor Panna 2018-ban végzett az SZFE színházi dramaturg szakán.) Érdekelt, hogy érzem magam abban a helyzetben, ha én teremtem meg a munka feltételeit, körülményeit. És kiderült, hogy jól, mert szabadságot ad, hogy döntéseket hozhatok. Lehet, hogy van benne rossz döntés is, de akkor is én hoztam őket, éltem a lehetőséggel és ez már önmagában felszabadító. Amikor pályáztam a projekttel, biztos voltam, hogy ha nyerünk egy bármennyire is kicsi összeget, meg fogom csinálni az előadást.
– Miért épp A hisztérika lett a címe?
– Ennek nincs különösebben regényes története, bár szerintem telitalálat. Ezt azért merem ennyire biztosan kijelenteni, mert nem én találtam ki. Eljutottam egy pontra, amikor már muszáj volt címet adni, de annyira benne voltam az anyagban, hogy nem jutott eszembe semmi igazán jó, nem leegyszerűsítő, de frappáns és figyelemfelkeltő. Valamilyen reklámos díjátadón futottam össze egy volt kreatív igazgató kollégámmal Csirke Danival, neki három mondatban vázoltam a drámát, ő pedig ezt dobta be. Azonnal megvettem. Kompakt, mindenkinek jelent valamit. Benne van az, ahogy a környezetünk stigmatizál bennünket pusztán azért, mert bizonyos dolgokat nehezebben vagy érzelmesebben élünk meg – és ennek visszahatásaként nem ritkán mi magunkat is megbélyegezzük –, de akár történelmi kontextusba is helyezhető.
– Megírtad a történetedet, de nem az események közben, hanem után. A nyilvánosságnak szántad a darabot, amiből nem dokumentum- vagy verbatim színházi előadás készült, hanem egy fikciós és játékos formát találtál ki hozzá. A történet nagyon kemény, az előadás meg nagyon vicces. Ezek mind olyan távolító gesztusok, amik könnyíthetik a színészek dolgát, de mégiscsak az volt a rendező, aki ezeket átélte. Ez az empátia szempontjából minden oldalról egészen bonyolult mátrixnak tűnik. Az alkotótársaidról már beszéltél, de te hogyan élted meg a próbafolyamatot?
– Két-két és fél éve kezdtem írni a darabot, egy olyan pillanatban, amikor már alapvetően túlvoltam a történeten, bár a jelenembe még egy kicsit belefutott. A MU színházi bemutató egy éve volt, és már akkor is nagyon sokat elmozdultam a darabbeli állapothoz képest. Ilyen szempontból nem volt lelkileg nagyon megterhelő ezzel dolgozni.
Szinte végig úgy néztem rá, mint egy anyagra, ami nem rólam szól.
Egy jelenet viszont kivétel. Az, amelyik megmutatja, milyen állapotba tudtam kerülni, illetve kerülhetnék akár ma is. Amikor először próbáltuk, emlékszem, hogy a próba után hazamentem, és két órát aludtam. Egyszerűen annyira kimerültem lelkileg, mint egy kiadós terápiás ülés után. Járok terápiára, és azzal a jelenettel, illetve a hozzá kötődő emlékekkel ott is sokat foglalkoztunk, de a terápiát és a próbafolyamatot teljesen külön menedzseltem. A terápiát nem vittem be a próbatérbe.
Balázs Juli nemcsak abban segített, hogy szerkezetileg tiszta legyen a történet, de azzal kapcsolatban is bátorított, hogy merjek nyíltabban fogalmazni, jobban kitárulkozni. A MU színházi bemutatót megnézte a terapeutám, és utána megjegyezte, hogy nahát, milyen keveset meséltem el valójában. Ezen jót derültünk. Ez egy önéletrajzi történet, de működött bennem egyfajta belső kontroll, és amit túl személyesnek ítéltem, azt egész egyszerűen nem írtam le. Nekem nincs más eszközöm, mint magamból, ösztönösen dolgozni. A gyerekkorom sok áttétellel, de benne van több színházi nevelési előadás szövegkönyvében, illetve az Aliz Csodaországban adaptációmban. A hisztérikában sem az volt a célom, hogy a teljes életemet elmeséljem, de felvállaltam, hogy saját élményből született, hogy segítsek azoknak, akik átéltek hasonlót, akik pedig szerencséjükre még nem tapasztalták ezt meg, az előadás által érzékenyebbé válhatnak a témára.
– A feldolgozást, az érzékenyítést segítik azok az előadás utáni beszélgetések, amelyeken az Ébredések Alapítvány munkatársai vesznek részt. Miről esik szó ezeken az alkalmakon, és hogyan kerültek ők a képbe?
– Az Ébredések Alapítvány munkatársainak komoly tapasztalata van, ráadásul integráltan, az egész családdal is foglalkoznak, ami azt jelenti, hogy a beszélgetéseken meg lehet ismerni a hozzátartozók szempontjait is. Ami igazán rendkívüli és egyedülálló itthon, hogy náluk a diagnózis nem képezi központi részét a segítségnyújtásuknak, mert nem gondolják, hogy az önmagában gyógyítana. Márky Anna műsorvezetőként vezeti ezeket az alkalmakat, részt vesz rajtuk pszichiáter vagy pszichológus, szociális munkás, valamint tapasztalati szakértő is, vagyis egy olyan személy, aki először kezeltként került be hozzájuk, de már gyógyultan, a megélt tapasztalatain keresztül segít.
A projekt elejétől biztos voltam abban, hogy nem szeretném előadás után csak úgy elengedni a nézőket. Azt érzem, nagyon nagy szükség van az edukációra.
Nem véletlenül került be egy olyan jelenet az előadásba, hogy a kétségbeesett lány Google-ben keresi a kapott diagnózisának, személyiségzavarának a megfejtését. Fontos, hogy egy ilyen után beszéljünk arról is szakmai keretek között, hogy valójában mit jelent az a szó, hogy személyiségzavar. Mindenképp szerettem volna, hogy tisztázzunk bizonyos fogalmakat, ami egyfajta gyakorlati útmutatót is ad, és arról is szó esik, milyen segítségkérési lehetőségek vannak. Mert néha csak ennyi kell, hogy végre merjünk ténylegesen segítséget kérni.
Bodor Panna 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi dramaturg szakán. Dolgozott független társulatokkal és kőszínházi produkciókban is.
A hisztérika szövege itt olvasható el.
Az előadás legközelebb 2022. március 7-én látható a Pinceszínházban.
