Nádasy Ádámmal nyelvről, hitről és melegségről beszélgetett A Szív című jezsuita magazin. A nyelvész-íróval, műfordítóval készült interjú a Válasz Online-on is megjelent teljes terjedelmében.
– Számos ismeretterjesztő előadást tartott nyelvről, nyelvészetről, és egy alkalommal úgy fogalmazott: „a szókincs összefügg a beszélő közösség sorsával”. A történelem alakítja a nyelvet vagy a nyelv a történelmet?
– A szókincset alakítja a történelem. A kereszténység felvételével például a magyar nyelvben megjelentek olyan szavak, amik addig nem voltak: a templom, a prépost, a perjel, a zsolozsma, a malaszt és hasonlók. A nyelv persze ettől nem változott; azt, hogy a tárgyesetet mi t-vel jelöljük, a történelem nem befolyásolja. A laikus azonban nyelven nagyon gyakran a szókincset szokta érteni. Azt mondjuk például, hogy a protestánsok egész más nyelvet használnak, mert azt mondják, hogy sákramentum, keresztyén vagy kántus.
Ez hasonlít ahhoz, mint ha valaki máshogy fésülné a haját, és azt mondanánk, hogy ez a bizonyos embercsoport a jellegzetes hajviseletéről felismerhető – miközben bőrgyógyászatilag ennek nincs semmi jelentősége. A nyelvészt inkább az izgatja, és az a különös számára, hogy mennyire nincsen összefüggésben nyelv és történelem. Annak, hogy ma a magyar nyelv egyik fő jellemzője a gazdag igekötőrendszer, semmi köze ennek a népnek a sorsához. De a szókincsre maximálisan igaz, hogy alakították a századok.
– A műfordítói tevékenység során a fordító személyisége is formálja a szöveget, vagy ő csupán tolmácsol?
– Még a tolmács is formálja a szöveget, hiszen ő is ember. Szépirodalmi szövegek fordításakor ez nagyon is jellemző; ezért tudjuk megmondani, hogy valamit Tóth Árpád fordított, mást pedig Vas István. Látszik a preferenciákon, bizonyos szavak használatán. A személyiség, de a kor is, amiben a fordító dolgozik. 1900-tól 1930-ig például nagyon sok fordításban találkozhatunk a „bús”, „zord” szavakkal. Ezeket szerették, szép és praktikus szavak, megvolt a maguk ideje, de mára egy kicsit kikoptak, és mosolyt szülhet, ha valaki ezekkel operál. Ha Tóth Árpád a mai korba születik, akkor nem használta volna ezeket a szavakat.
– Miből tudjuk, hogy egy korábbi fordítás elavulttá vált?
– Két szempontot érdemes itt figyelembe venni; az egyik, hogy a nyelv változik, és már nehezen érthető. Arany János Szentivánéji álom-fordításában az áll, hogy „mind többre-többre mén az álkodás” – ezt szemrehányólag mondja egy fiatal lány egy fiúnak, mert az az érzése, hogy a fiú iránta tanúsított vonzalma csak valami blöff, és a bolondját járatják vele, ami egyébként igaz. Ez a sor gyönyörű és hallatlanul invenciózus. Ha az ember könyvben olvassa, akkor csettint, hogy „a mindenségit, János bátyám, de jól megcsináltad!” De a színpadon nem jön át, különösen az akció hevében, mert egyszerűen nehéz. Mi az a mén, mi az az álkodás, mi az, hogy többre-többre mén?
A másik szempont a stílus kérdése, ahol nem az érthetőség a probléma, mint például a bús és a zord esetében. Olyan ez, mint amikor egy előadáshoz új kosztümöt rendelnek, pedig esetleg húsz évvel ezelőtt is játszották ugyanabban a színházban, tehát elő lehetne venni a meglévő kosztümöket is.
A stílus és az ízlés változik, sőt az ízlést változtatni is akarják a színházak, néha rá is kényszerítik a közönségre – ahogy a búst és a zordot is annak idején. Mint ha egy bútortervező gondolna egyet, és azt mondaná, hogy holnaptól márpedig ilyen székben fogtok ülni.
A Nádasdy Ádámmal készült interjú teljes terjedelmében ide kattintva érhető el.