Annyi szakmája és foglalkozása volt már, hogy az ember azt gondolná, idegenkedik mindenfajta skatulyától. Pedig Müller Péter Sziámi meggyőződéssel állítja, hogy ő kisgyermekkora óta ugyanazt csinálja, csak más és más területeken. A Müpa február 21-én ünnepli a művészt az Óbudai Danubia Zenekarral közösen.
– Volt olyan pillanat az életében, amikor csupán egyvalamivel foglalkozott?
– De hiszen én sok évtizede egyetlen dologgal foglalkozom; igaz, az nagyon szerteágazó. Ha sarokba szorítanak azzal a kérdéssel, hogy mit csinálok, mindig az a vége, hogy költő vagyok. Háromévesen írtam az első versemet: dalszerűen, a szívverés, a légzés ritmusára jöttek a sorok. Meg a járás tempójára: folyton rohangáltam, mászkáltam, így születtek a versek. Ma sem íróasztalnál írok, hanem járkálok, felgyorsul a pulzus, és jön a szöveg.
– Ha most megkérdeznék ezer embert, talán kiderülne, hogy nem elsősorban költőként gondolna önre.
– Valóban, nem lettem par excellence költő, pedig jó helyeken jelentek meg verseim. Nincs első kötetem sem, de ki tudja, talán most… Amúgy harminc voltam, amikor egy baleset folytán megkezdődött az előadói karrierem: az énekes nem tudta megtanulni a szövegeimet, így arra kényszerültem, hogy az első zenekarunkban, az URH-ban én énekeljek. Muszáj látnom az emberek arcán, hogy szeretik vagy utálják, amit csinálok. Én mindenestül költőileg lakozom a Földön, de izgalmasabb volt a színpadi forma.
– Ezek szerint a magyar—francia szakos tanári vagy a film- és tévérendezői diplomája a költői énnel függ össze?
– Persze: az irodalom szakon találkozni akartam a fordítással, ezért jártam például Nemes Nagy Ágneshez. Amikor filmrendezést tanultam, hatott rám Pasolini tanulmánya a költői filmről. Lehet, hogy ez lett volna a fő út számomra, de miután három filmemet betiltották, hiábavalóságnak tűnt. Akkortájt jött be a zenélés, ami mostanra lassan életművé nő: ezernél is több dalt írtam. Sokat magunknak, de szinte mindenkinek, aki él és mozog a magyar zenei életben Bérczesi Robitól Koncz Zsuzsáig, a Kalákától a Quimbyig.
– Nagy a távolság a saját magának és a másoknak szóló szövegek írása között?
– Mások a színek. Ha tudom, hogy én fogom énekelni a szöveget, máshogy összpontosítok, mint egy rádiós slágernél. Ami szintén nehéz és érdekes, alkalmazott költői feladat. Ha színdarabba írok dalt, vagy ha musicalt fordítok, tudom, mitől működik a szituációban az adott zenésszel vagy színésszel.
– A világ szeret kategóriákban fogalmazni. Mintha szándékosan menne szembe ezzel.
– Mindig olyasmit csinálok, amiről kiderül, hogy még nem nagyon van, épp ezért nehéz betagolni. Hogy mikor mekkora a marok, azt nem tudom, de az a maroknyi ember, aki valamelyikért szeret, nekem mindig éppen elég.
– A színpadon is szeret olyanokat együtt látni, akik egyébként nem találkoznának?
– Nem azért csinálom, hogy bizarr kapcsolódásokat hozzak létre, hanem mert közöm van sok-sok művészhez Miklósa Erikától Szakcsi Lakatos Béláig, Kirschner Péterig és tovább. Az Óbudai Danubia Zenekarral is így sodort össze az élet: véletlenek és inspiráló pillanatok sora vezetett ahhoz, hogy most közös koncerttel jelentkezzünk.
