Egy hónap múlva ünnepli 85. születésnapját Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész, a Nemzet Művésze, aki nagy szerepet játszott a táncházmozgalom felvirágzásában. Az alkotót a Válasz Online kérdezte.
– Azért szerencsére a táncházmozgalomnak köszönhetően az archaikus paraszti világ kultúrájából sok minden megmaradt. Mivel magyarázza, hogy a magyar népzene és a néptánc kinőtte a Kárpát-medencét, s például Japánban komoly rajongótábora van? Vagy, hogy Lengyelországban magyar mintára indult el az eltűnőben lévő lengyel népi tánckultúra újrafelfedezése? Ezt a folyamatot ismerte el az ENSZ kulturális szervezete, az UNESCO, amikor 2011-ben a magyar táncházmozgalmat a szellemi világörökség részének nyilvánította.
– Lehet, hogy mániákus vagyok, de megint a közösség jut eszembe. Az egész világon tönkrementek az emberi kapcsolatok, miközben mindannyiunkban ott az elemi vágyódás a másik emberhez való kapcsolódásra. Számos előnye van a mi civilizációnknak, de a közösségek felbomlása egészen bizonyosan hatalmas veszteség – abba már bele sem akarok menni, ebben mekkora szerepe van a közösséginek nevezett médiának. A tánc maga a par excellence közösségi élmény: ott kell lennünk a másik ember mellett, meg kell fogni, át kell ölelni a partnerünket. Nagyon hiszek abban, hogy a fizikai érintés hozzátartozik a kapcsolathoz, a szeretethez, a mindannyiunk által vágyott emberi melegséghez. Talán ez is ott van a táncházmozgalom sikere mögött.
– Elég veszélyes Korniss Péter fotós mottója.
– Amennyiben?
– A magyar származású világhíres haditudósító Robert Capa mondta egyszer: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ön ezt úgy módosította, „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel az emberhez.” Miként tudja megtartani a munkájához szükséges távolságot, ha – képletesen szólva – átöleli az alanyait?
– Ez semmiképpen sem a bratyizásról szól. Sokkal inkább arról, hogy elfogadtatod magad a másik emberrel, tiszteled őt, amiért elfogadja saját maga megörökítését. Úgy nem lehet mozogni és fényképezni, ha közben az alanyok utálják a fotóst. Soha nem úgy dolgoztam, hogy beállítottam a gépet és bumm-bumm, már lőttem is. Először mindig beszélgettem. Bemutatkoztam, ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok itt, mit csinálok. Igyekeztem kiépíteni a kölcsönös bizalom légkörét, amiben én és alanyom is szabadon, fesztelenül mozgunk. Ennyi az egész.
