Újra repertoáron Seregi László Rómeó és Júliája és John Cranko három felvonásos koreográfiája, az Anyegin is. A Magyar Nemzeti Balett is visszaköltözött az Andrássy úti épületbe, melynek körülményeiről és hatásairól április végén az együttes balettigazgatóját, Solymosi Tamást kérdeztük.
– Márciusban megtörtént az, amire a Magyar Nemzeti Balett művészei talán mindenkinél jobban vártak: az együttes visszatért a megújult Operaházba.
– Azt gondolom, mindenkinek van saját tapasztalata otthoni felújítással kapcsolatban, akár a nagyszüleinél, akár a szüleinél…
– … és senki nem vágyik arra, hogy újra nekikezdjen.
– Valóban, és ezt az élményt kell megszorozni nagyon sokkal. Ennek ellenére kreatív együttesként ezt az időszakot igen színvonalas tartalommal tudtuk megtölteni, ráadásul az is kiderült, hogy a legnagyobb sivatagban is képesek vagyunk megtalálni az oázist. Kinyitott az Erkel Színház, megnyitott az Eiffel Műhelyház, rengeteg segítséget kaptunk a kormánytól – gondoljunk csak a turnékra –, és végül, de nem utolsósorban Ókovács Szilveszter kifogyhatatlan ötlettárából is mindig újabb és újabb feladatok kerültek elő. Az egész helyzetet alaposan megnehezítette a koronavírus-járvány miatti bizonytalanság, ezért kimondhatatlanul büszke vagyok az együttesre, hogy ilyen körülmények között is elképesztően gyorsan talpra állt a visszaköltözés után.
– Ha úgy számolunk, hogy egy klasszikus balettművész aktív karrierje nagyjából húsz év – ami innen nézve lehet hosszú, onnan nézve viszont „még rövidebb” –, akkor láthatjuk igazán, miért volt ennyire fontos, hogy legyenek más játszóhelyeink is. Nálunk minden év hármat-négyet számít, és mentálisan is megterhelő esztendőkön át „vendégeskedni”. Ez a helyzet abszolút elveheti bárki lendületét, de mindvégig abban bíztam, hogy a körülmények ellenére ez az együttes nem veszíti el a motivációját. Úgy veszem észre, hogy ez sikerült, ez derül ki az audíciókra jelentkező balettművészek számából is.
– Ami nagyjából ezer körül mozog évente.
– Ez hatalmas szám! A koronavírus-járvány idején kicsit alacsonyabb volt az érdeklődés, de idén már néhány százzal meg is haladta az ezret.
– Lehet tudni, hogy a világ mely tájáról érkeznek a legtöbben?
– Nincs ilyen statisztikánk, ami azt is jelenti, hogy mindenhonnan. Egyrészt Budapestnek is nagy vonzereje van, de főként a repertoárunkat jelölik meg a táncművészek a jelentkezés kiemelten fontos okaként. Nagyon kevés olyan együttes van már a világon, ami három színházban játszik, van egyaránt kortárs és nagyon magas színvonalú klasszikus repertoárja, ahol a legfelkapottabb kortárs koreográfusok is személyesen dolgoznak a társulattal, de ugyanúgy lehet táncolni a Paquita-szvitet is. Az is számít, hogy
a táncosok ma tájékozottabbak, mint valaha,
ráadásul a hírek terjedési sebessége is megsokszorozódott. Elterjedt, hogy itt dolgozik Sol León és Paul Lightfoot, Alexander Ekman, vagy most éppen itt sétált el a folyosón Lise Lander.
– Rögtön egy kihívást jelentő darabbal, Sir Kenneth MacMillan Mayerlingjével nyitott az együttes az Andrássy úton.
– A minimális számú próba töredékével hozott létre az együttes egy lenyűgöző produkciót. De ez a visszajövetel minden operaházi dolgozónak – az irodai munkatársaktól kezdve a színházi ügyelőkig – hatalmas feladat volt.
– Jön a Hat tánc.
– Meghosszabbítjuk a jogokat, ezért Jiří Kylián együttesétől érkeznek hozzánk megnézni a darabot.
– Ez egyfajta vizsga is egyben?
– Mindig, persze. Ráadásul nehéz vizsga, mert az az elvárás, hogy gondosan őrizzük meg a tudást, a darabot, amit kaptunk tőlük. Itt nemcsak az együttes, hanem a színpad és a zenekar is megmérettetik. Most éppen Lise Lander érkezett Budapestre, hogy Harald Lander Etűdök című darabjának próbáit és a premiert is megnézze. Ha elégedetten távozik, az nemcsak azt jelenti, hogy jó az irány, amit követünk, de azt is, hogy a munkánk a nemzetközi táncéletben is jó mintává válhat.
– Lise Lander úgy fogalmazott, hogy számára az a legmegkapóbb, hogy mennyire elementárisan szeretnek táncolni az együttes tagjai.
– Ami egyáltalán nem evidens, ahogy arról korábban is beszéltünk. Ehhez kell a színház kiváló működése, a mesterek támogató jelenléte, a folyamatos, értelmes és előremutató munka, a tervezés, a fejlődés. Egy művésznek szüksége van erre a megtermékenyítő közegre.
– Az egyik legfontosabb Seregi-darab is visszatér.
– A Rómeó és Júlia ráadásul nem is egy egyszerű darab, már csak a színpadtechnika miatt sem. Nagyon sok színpadi átalakítás, rengeteg változás van benne, ne úgy képzeljük el, hogy leereszkedik három nagy díszletelem, ami ott is marad az este folyamán.
Ki fogjuk használni a megújult Operaház minden előnyét!
Sajnos volt jó néhány mű, amit az elmúlt években egyszerűen nem tudtunk játszani az Erkel Színházban, mert a színpad mérete egyáltalán nem engedte meg. Ilyen volt az Anyegin, a Manon, és egyébként a Rómeó is. Most, hogy visszatértünk, az első dolgunk az, hogy a Seregi-darabokat újra repertoárra vegyük. Egyébként pedig Reid Anderson és asszisztensei április legvégén már itt fognak toporogni, hogy az Anyeginen dolgozhassunk az együttessel.
– Mindeközben egyre többször láthatóak a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei is, legutóbb például a Paquita-szvitben táncoltak.
– Előtte a berlini Tanzolymp versenyen hullott rájuk éremeső. Ez olyan nagy meglepetés volt mindenki számára, hogy azóta is csörögnek a telefonok, jönnek az e-mailek, sorra kapják az ösztöndíjakat a növendékek. Berlin után pedig Leccében is nagyszerűen szerepeltek a diákjaink, akik a Domenico Modugno Nemzetközi Balett- és Kortárstánc-versenyről tizenegy érmet hoztak el. Fontosak a versenyek eredményei, de számomra sokkal lényegesebb, hogy a növendékek fókuszáltan, nagyon keményen gyakorolnak, hatványozottabb erővel és lelkesedéssel dolgoznak a felkészülés ideje alatt. Amit ilyenkor megtanulnak, az a testükbe-lelkükbe ivódik. Az érem, a győzelem, sőt, maga a verseny is tulajdonképpen csak hab a tortán. A gyerekek közben már a következő két megmérettetésre készülnek. Ez az iskola értük van. Az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk az ő fejlődésükért.
