Az ember békésen kocsikázgat helyszínről helyszínre, meghallgat egy vonósnégyest itt, egy zongoratriót ott, de nem számít rá, hogy egy borús csütörtöki napon, délután egykor lecsap a zenei ménkű, és szembe találja magát egy „Azt a mindenségit, mi volt ez?!”-programmal. A szerdai élményeknek még várniuk kell kicsit, mert most azonnal szavakba kell öntsem, mi történt Kathryn Stott lofoteni szólókoncertjén.
Ebédidő. Svolvær temploma megtelik lelkes érdeklődőkkel. Ki ne szeretne egy kis zongoraszót hallani? A Lofoten Zongorafesztivál főszervezője, Knut Kirkesæther pontban egykor felkonferálja a hangverseny főhősét. (Magyarországon szocializálódott koncertlátogatóként soha nem tapasztaltam még ilyen pontos kezdést, de itt mindennapos.) Kathryn Stott a színpadra lép, és megkezdődik az egyórás zenefolyam.
A zongoraművész nem enged tapsot a darabok között: pedállal köti össze az egyes műveket, még szorosabbra fűzve ezzel a programra válogatott zenék közti összefüggést. Nem tudjuk nem egymás kontextusában hallgatni a műsorszámokat, de nem is kell. Sőt! A finoman csillogó zenék és a zakatoló, modernebb hangzások patikamérlegen kimért váltakozása, a ritkán egymás mellé kerülő szerzők harmonizálása, a populáris, már-már hatásvadász elemek és a merész, szokatlanabb művek keverése, megtámogatva a hely kiváló akusztikájával, megteremtette számomra azt a katartikus élményt, amiért odahaza vagy Pannonhalmáig szoktam menni, vagy a Kamara.hu koncertjeire. És mivel finoman szólva nem a leggyakrabban játszott szólózongoraművekről van szó, álljon itt egy, a tervezettnél részletesebb beszámoló – zenei illusztrációkkal.
A Levelek Lofotenból blog további bejegyzéseit ide kattintva olvashatod.
Kathryn Stott szólókoncertje a 19-20. század fordulóján élt orgonista-zeneszerző, Louis Vierne darabjával kezdődött. A Poème des cloches funèbres az első világháború alatt született. Régi orgonahagyományt ültetett vele át a szerző a zongorairodalomba: a mű templomi (gyász)harangok hangját imitálja. A semmiből építkező és egyetlen többperces erősödésből álló, végül dúrban kicsengő darab kiváló nyitánya volt a templomi hangversenynek.
Ezt követően jött a már említett meglepetés: az előzőre pedállal rákötött folytatás, Ernesto Lecuona Campanilla című alkotása. Oldás, folytatás, kontraszt, kiegészítés – sokféleképpen értelmezhetjük az így született tételpárt, mindenesetre hangulatilag kerek egészt adott ki a Vierne-darabbal. Ugyancsak harangok, de mennyire más tónus!
A minimalista ágazatba sorolható Graham Fitkin From Yellow to Yellow című darabja következett, amely még áttörtebb, még áttetszőbb volt elődeinél. Az örökmozgó csillogás alatt lassan kibontakozó dallam megnyugtató záródarabja volt a talán első blokknak nevezhető résznek.
Stott egyik meghatározó emléke, mikor találkozott a 92 évet élt Nadia Boulanger zeneszerzővel. A komponista húgának, Lilinek sajnos csak 24 év adatott meg, fantáziadús és érzékeny művei mégis érett komponistáról árulkodnak. A Trois Morceaux három külön zenei világot mutat be az elvonttól az izgágáig, és Stott játékában ezek a karakterek szépen elkülönültek egymástól.
És akkor jött Philip Glass 2. etűdje… Jó Ég, mennyire passzol egy templomba ez a zene! A folyamatosan zakatoló ritmus jóleső kiszámíthatatlansága, majd pedig a darab felétől a szerzőre oly jellemző tikitakaszerű hangzás egy ilyen jó akusztikájú térben a legjobb transzba ejtő eszköz. Stott alázatosan játszott, nem akarta túlinterpretálni az önjáró művet. Bár nem a legkülönlegesebb alkotás a műsoron, számomra a „borús norvég település templomában előadható leghatásosabb zenék” versenyét ezen a koncerten megnyerte.
Éles váltással Francis Poulenc következett. A Trois Novelettes három rövid tétele egymással is kontrasztban áll (már csak azért is, mert az utolsó bő 30 évvel az első kettő után keletkezett), de ez a váltás és kontraszt is tökéletesen belesimult a csillogó, virágos zenék és a zakatoló, eleganciát, szentséget, pátoszt sugalló művek váltakozó sorába. Az őt követő Gershwin-művel egykorú alkotás, mégis sokkal romantikusabb hangzás. Dal.
Gershwin neve kicsit furán mutat elsőre ezen az extravagáns programon. Első olvasásra talán átsiklik a szemünk a másik név fölött: Michael Finnissy. Nem egyszerű áthangszerelésről van szó, hanem egy Gershwin-inspirálta önálló műről, egy átiratról, amely viszont már 100 %-ig beleillik a földtől elrugaszkodott, izgalmas zenei kirándulásunkba. Ezen a képileg alig túltolt felvételen hallható Gershwin eredetije:
Itt pedig Finnissy újragondolt alkotása, amelyben izgalmasan keverednek az eredeti jazzes fordulatok, a gershwini foszlányok és a modernebb klasszikuszenei elemek:
A mű elején még Bartók természetzenéi is eszünkbe juthatnak; egészen sejtelmes hangzás. Később aztán jön a hamisítatlan Gershwin, a hallgató pedig ezen a ponton már teljesen megzavarodik, majd elengedi a folyamatos elemzést, és csak engedi, hogy hasson rá ez a különös fúzió. Egy másik példa – Stott előadásában legalábbis – nagyon finom záróhanggal a végén:
Nemcsak Finnissyt ihlette meg Gershwin stílusa. Earl Wild is írt hét virtuóz etűdöt Gershwin után szabadon, amelyből kettő megszólalt Stott előadásában is. „Lytt til mye god musikk!” jeligére azonban álljon itt az egész sorozat:
Végül a már emlegetett Graham Fitkin újabb műve zárta a hangversenyt: a Kathryn Stott számára komponált Relent. Ez a darab mintegy összegezte a koncert jellemzőit: repetitív, ritmikus, erőteljes részek váltakoztak finoman csillogó dallamokkal. Erőpróba ez, virtuóz finálé, intenzív növekedés, ősi energiák, révülés, klasszikuszenei headbanging, 60 percnyi szünet nélküli zongorázás megkoronázása. Kathryn Stott saját felvételével zárom maratoni beszámolómat.