Eddig csupa szépet és jót írtam a Lofoten Zongorafesztivál koncertjeiről, de természetesen nekem is voltak olyan pillanatok, olyan előadások, amelyek kevésbé tetszettek. Amelyek nem kötöttek le. Ráadásul olyan művészektől, akik korábban bebizonyították nekem, hogy kiváló zenészek. Most akkor mégsem azok? Dehogynem! Akkor? Válaszaim nincsenek, csak megérzéseim és tippjeim. Következzék egy kis hangos gondolkodás arról, miért maradt bennem bizonyos koncertek után hiányérzet.
A legkézenfekvőbb megoldás, hogy a hallgató nincs kellőképp ráhangolódva a koncertre. A félnapos repülőzés, az éjszakai érkezés, az elveszett poggyász és eleve az idegen ország hatására nem sikerült a landolásom másnapján azonnal felvenni a már összeszokott fesztiválcsapat ritmusát, jókedvét, elmélyültségét.
Egy koncertet már meg is hallgattam, az agyam azon járt, mit írok majd róla, és máris egy újabb hangversenyen találtam magam. Várjon Dénest mindig szívesen hallgatom, és Mozart ellen sincs kifogásom, de a koncertet nyitó E-dúr zongoratriónál egyszerűen még nem voltam ott fejben. Pedig hát nem rossz zene az.
Képtelen vagyok objektíven megítélni, milyen volt az előadás, mert minden elvonta a figyelmemet, de az előadókból (Várjon Dénes és az Engegård Quartet két tagja) arra kell következtetnem, hogy nem lehetett olyan semmilyen, mint amilyennek megéltem. Ráadásul a koncert további részére már felrázódtam, mert Kurtág Hommage à Robert Schumann című műve már teljesen lekötött.
Az egymásra odafigyelő kamarapartnerek, Shai Wosner változatos, hol vad, hol pirinckáló zongorajátéka, Juliet Jopling játékos, telt brácsahangja és Klenyán Csaba földöntúli klarinéthangszíne megfagyasztotta a levegőt a templomban.
A szünet előtt megszólaló Lúdanyó meséiről már írtam korábban, ott is fókuszált tudtam maradni. A szünetet követően azonban ismét rám telepedett a közöny: képtelen voltam lelkesedni Ryoma Takagi Grieg-előadásáért, de rosszat se tudnék róla mondani. Fiatalos, ötletes és lendületes volt, mégse tudtam bevonódni.
Roman Rabinovich és Shai Wosner négykezese (Brahms-keringők) aztán megint kezdett megnyerni magának.
Vannak ilyen napok. De ha zenekritikusként meg is buktam aznap, a helyszín nagyon tetszett.
A július 14-én este tíz órakor kezdődő hangverseny számomra nem tetsző pontjait kicsit másképp éltem meg. A koncertet az Engegård Quartet kezdte egy Schubert-tétellel. Arvid Engegård a tőle megszokott heves gesztusokkal irányította együttesét, jelentős energiákkal töltve meg a rossz előadásban könnyen jellegtelenné váló zenét. A novemberi Kamara.hu fesztiválon is játszanak majd Schubertet (A halál és a lányka), csak szólok.
Aztán megint Mozart. Eskü, nem pécéztem ki magamnak az öreg Wolfgangot, Várjon Dénest meg még kevésbé (most már tényleg érik az a cikk, ahol mesélek az ő fantasztikus játékáról is), de ez a kamaraprodukció számomra nem ült. Várjon Dénes aranyozott hangokat kínált fúvóspartnereinek, akik közül talán csak Klenyán Csaba tudott ezzel egyedül mit kezdeni.
Az amúgy éjjel-nappal a zenében élő nagyszerű fagottos, Marco Postinghel vagy a virtuózan beugró oboista, Vicent Montalt Ros egyszerűen halvány volt ehhez a közreműködéshez, Johannes Hinterholzer kürtművész pedig mintha még pontatlanul is intonált volna bizonyos hangokat. (Aznap hétkor játszott egy gyönyörű Schumann-Adagiót és -Allegrót, ami miatt egy percig se feltételezem, hogy ne volna kiváló muzsikus.)
Részben hasonló élményem volt a másnapi Mozart-zongoraversennyel is, de ott akkorát zongorázott Várjon Dénes, hogy arról muszáj külön cikkben beszámolnom majd. A koncert zárószáma Bartók Kontrasztok című műve volt, ahol összejött a fesztivál három nagyágyúja.
Várjon Dénes Bartók műveihez fűződő viszonyát aligha kell bemutatni, ahogy Klenyán Csaba a 20. századtól született klarinétrepertoárban nyújtott kimagasló munkássága sem szorul reklámra. Mindkét művész fegyelmezetten, mégis hangszerüket maximálisan uralva, teljes könnyedséggel és szabadsággal formálja meg Bartók zenéjét. Ehhez a duóhoz csatlakozott a norvégok fenegyereke, a hegedűművész Arvid Engegård, aki norvég népzenei tapasztalataiból merítve ugyanolyan bátran és játékosan nyúlt ehhez a zenéhez, mint társai. Olyan népiesen szabad szólót játszott, hogy még Klenyán Csaba is látványosan megmosolyogta, annyira élvezte. Sok volt? Lehet. Ez zavart? A legkevésbé sem. Megidézendő a művet, álljon itt egy előadás Bartók Béla, a megrendelő Benny Goodman és a legendás Szigeti József előadásában.
Zárásként pedig jöjjön a legambivalensebb élményem: Schubert F-dúr oktettje. Arvid Engegård talán túlvállalta magát ezen a fesztiválon. Vagy annyira tisztában van a tehetségével, hogy megspórolja magának a gyakorlást. Vagy mindkettő. Esetleg nem mindegy, melyik lábával kel fel. Akárhogy is, mintha két hegedűs lenne egy személyben. Az egyik pillanatban tátva marad a szám a merész, lenyűgöző megoldásaitól, a következőben pedig mindehhez felhúzom a szemöldökömet is: ez ugyanaz az ember? Hamis hangok, zenei koszok, pontatlanul, figyelmetlenül levezényelt belépések, aránytalanságok és még sorolhatnám. De még egy pillanattal később újra előtör belőle valami váratlan zsenialitás. Míg hét partnere fegyelmezetten ül és zenél, ő majd leesik a székről a nagy mozdulatokban. Nem várja meg a tétel elindításával, míg mindenki elrendezi a kottáját, nyersen, vibratómentesen játszik, és egy idő után nagyon fárasztó, hogy minden egyes frázist túljátszik, túlvariál, túlgondol. Mindeközben fesztelen, az oktett motorja.
Az első tételben a belépések terén tényleg zavar volt az Erőben, a zenészek képtelenek voltak olvasni egymás apró jeleit. Engegård alulintonált hangjain túl Johannes Hinterholzer sem találta mindig a megfelelő hangmagasságot. Mindez a második tételre javulni látszott, Klenyán Csaba klarinétszólója egyenesen gyönyörű volt. A harmadik tételre pedig a csapat úgy szólalt meg, mint egy teljes szimfonikus zenekar. A negyedik tétel visszhangszerű zenéje álomszerű finomsággal csendült fel, a fináléban pedig igazi operanyitányi vihar kerekedett. Izgalmas hangszínek kerültek elő – eddigre teljesen összeszokott a nyolcas. A hegedűn túl más hangszerek is kaptak szólókat, ami talán jót tett a belső hierarchiának, a zenészek egyenlővé válásának.
Ivan Zavgorodniy zengő basszusa, Marco Postinghel hol dörmögő, hol éneklő fagotthangja, Klenyán kamarában is szólisztikus minőségű klarinétdallamai, Hinterholzer rezes fényt adó kürtjátéka és az Engegård Quartet összeszokott harmóniái a szemem láttára, pontosabban a fülem hallatára váltak középszerű előadásból lenyűgöző koncertélménnyé. (Még akkor is, ha egy telefon mérhetetlen dramaturgiai érzékkel épp a legfeszültebb csendben érezte úgy, hogy kilencedikként beszáll a produkcióba.) Megpróbáltam szigorúbb lenni, de a végén mindig kiderül, hogy amikor világklasszis zenészeket zárnak össze, az előbb-utóbb erős hatású eladásokat szül, és úgy állunk fel a templomi padról, hogy csak annyit tudunk mondani: Lytt til mye god musikk!
