Egy ország, egy nemzet szimbóluma, valójában azonban a duda nem is Skóciából származik, hanem egy másik kontinensről. A hangszer ma ismert változata több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik.
Az első dudaszerű hangszer i.e. 400-ban tűnik fel, méghozzá Egyiptomban. A leírások szerint az úgynevezett „thébai síposok” kutyabőrből készült sípokkal és csontból készült kántálókkal játszottak. Persze már az ókori Görögországban és a Római Birodalomban is feltűnhetett ez a hangszer, ám erről csak mondák maradtak fenn. A mai Törökország területén, Hüyük városában találtak egy szobrot, ami i.e. 1000 körüli időkből származik, és egyes kutatók szerint egy dudát ábrázol, míg mások a fuvolára vagy a dobra vezetik vissza.
A Cantigas de Santa Maria, egy 13. századi, megzenésített verseskötet illusztrációja egészen világosan ábrázol két dudást, látható pipákkal, táskákkal és kántálókkal. Hasonló illusztrációt találhatunk egy észak-franciaországi kéziratban is, amely nagyjából ugyanebben az időben datált.
A legkorábbi felfedezett dudás műtárgy egy kántáló, amelyet a németországi Rostockban találtak. 1581-ben John Derricke kiadta a The Image of Irelande című művét, amelynek illusztrációi egyértelműen egy dudást ábrázolnak, William Byrd My Ladye Nevells Booke című művében (1591) pedig az egyik zene címében szerepel a duda szó.
Az első dudára írt zenemű csak a 18. században jelent meg. Az 1730-as évekből származó, „William Dixon kézirat” néven ismert dokumentum a sípzene nyomtatásának legrégebbi ismert példánya.
De hogyan került a duda a Skót-felföldre?
Megoszlanak a vélemények arról, hogyan és pontosan mikor érkezett a duda Skóciába. Az egyik klán azt állítja, hogy birtokában van egy dudakészletnek, amit már az 1314-es bannockburni csatában is használtak. 1396-ban azonban már biztosan az országban volt a hangszer, mivel a North Inch-i csatáról szóló feljegyzések leírják, hogy „harcsípot” szólaltattak meg.
A dudát gyakran használták a háborúban gyülekezőt összehívó eszközként. Egy skót történész, George Buchanan azt írta, hogy a duda helyettesítette a trombitát a csatatéren, szimbolikus elemként a csata hangja volt.
Eleinte a dudát harcoknál, felvonulásoknál, baráti és családi összejöveteleken, valamint siralmaknál szólaltatták meg. A Skót-felföldön kialakult a pibroch (más néven ceól mór) zenei műfaj. Több dudás család felemelkedését biztosította, például a MacCrimmonokét, MacArthurokét, MacGregorokét és Rankinokét. A dudázás hanyatlásnak indult, miután II. György király elfogadta az 1746-os tiltási törvényt, hogy megszerezze a Skót-felföldet saját birodalma számára. Ez meggyengítette a klánok vezetőinek jogkörét, és tömeges kivándorláshoz vezetett.
A hangszer visszanyerte népszerűségét a Brit Birodalom terjeszkedése során, mivel a felvidéki ezredek a brit katonai invázió élére álltak. Mindkét világháborúban fontos szerepe volt dudásoknak a csatatéren. Ezek után meglepő lehet, hogy mégsem Skóciába készítik a legtöbb dudát, hanem Pakisztánban, amelynek dudaipara 2010-ben közel 7 millió dollárt ért.
Manapság a duda gyakran hallható katonai eseményeken és hivatalos szertartásokon, többek között II. Erzsébet királynő temetésén 2022. szeptember 19-én.
(Via classicfm)
