Ferenczy György zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zongora tanszékének egykori vezetője, érdemes művész 1902. október 8-án született és 1983. július 28-án hunyt el Budapesten.
Ferenczy György az egykori Liszt tanítványtól, a híres zongora pedagógustól, Thomán Istvántól tanult zongorázni. Dohnányi Ernőnél végezte a művészképzőt, nála szerezte a Zeneakadémián a művész diplomát.
Ezzel párhuzamosan Weiner Leónál is tanult. 1920-tól hangversenyezett rendszeresen, Európa szinte minden jelentősebb városában fellépett. Elsősorban Chopin, Schubert, Schumann és Scarlatti avatott tolmácsolója.
Felesége, egykori tanítványa, a zongoraművésznő Iványi Klára lett. 1947-tõl tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, 1958-tól tanszékvezető volt. Korának elismert pedagógusa, többek között Cziffra György egyik felfedezője és tanára. Számos nemzetközi zongoraversenyen zsűrizett, 1974-ben Salzburgban mesterkurzust is vezetett.
Művészi pályáját sokszor megtörte a politika. Nemcsak a világháború, hanem 1945 után, politikai okokból többször is szilencium áldozata, így az ötvenes években, valamint 1977-ben is hosszabb-rövidebb időre hallgatásra ítéli a hatalom. A rendszeres hangversenyezést csak 1956 után folytatja. Lemezfelvételekkel sem volt elkényeztetve, élete végén duplalemez válogatás készült felvételeiből, Kocsis Zoltán szerkesztésében.
Sokoldalú személyiség volt. Népszerű alakja és nagy tanúja különböző híres művésztársaságoknak. Fiatalon felvették a Fészek Művész Klubba, ahol később elnökségi tag.
Hivatásának gyakorlása mellett rendszeresen hódolt hobbijának, a bridzsezésnek. Ebben rendkívüli tehetségnek bizonyult. Tagja lett a magyar bridzs válogatottnak, amellyel 1938-ban Európa bajnoki címet, 1935-ben pedig második helyezést ért el. Ezeket a sikereket magyar bridzs válogatott azóta sem tudta megismételni.
Míg számos pályatársa igyekezett alkalmazkodni a divatos előadásmódhoz, Ferenczy tudta, hogy más a küldetése. Művészetéről több szakavatott írás is fellelhető. Ezen írások egyöntetűen vallják, hogy művészete egyedinek számított itthon a 20. század második felében.
Ragaszkodott művészi ars poeticájához. Ez, többek között, a társasági zenélés társalgásszerű közvetlenségét jelentette és azt, hogy merjünk szabadok és szubjektívak lenni az előadásban. Ez a szabadság valahol, nagymértékű fegyelemmel párosult. Ez a kettősség, a szabadságé és a fegyelemé jellemezte Ferenczy zongorista ars poeticáját. A fegyelmezett rubátók, továbbá a szép, éneklésszerű zongora hang.
Ferenczy elsősorban romantikus műveket, Schubertet, Schumannt, Lisztet zongorázott és főleg Chopint, de érdekes és értékes színfoltja volt művészetének a preklasszikusok, például Scarlatti és Couprin előadása is.
Ferenczy Pianoforte című memoárkötete Kocsis Zoltán szerint nem csak egy zenei könyv, hanem kultúrtörténeti dokumentum is. Ferenczy kortársként ír a 20. század első feléről, a mecénási világról, a harmincas évek művészvilágáról, a Fészek művész klubról és a művész kávéházakról, ahol ismeretséget kötött például Karinthyval, Radnótival vagy Molnár Ferenccel.
