Julia Bullockot – aki emlékezetes Theodora volt Händel operájában a Royal Opera House-ban – első szólóalbumán, a Walking in the Darkon „klasszikus énekesnőként” jellemzik, akire már korán hatott Billie Holiday és Nina Simone. Ha ez a Bullockot jellemző hangterjedelemre és sokoldalúságra, valamint érzelmi erőre utal, a repertoárválasztása megerősíti ezt a benyomást. Az amerikai, jelenleg Németországban élő Bullockhoz a Christian Reif által vezényelt Philharmonia Orchestra csatlakozik.
Az itthon kevéssé ismert Julia Bullock debütáló albumának, a Walking in the Darknak a tracklistája sokféleséget tükröz. Több különböző műfajt fedezhetünk fel: ott van Barber Knoxville: Summer of 1915 című alkotása, egy hagyományos gospel, a City Called Heaven, valamint egy kortárs válogatás John Adams 2000-es operájából. És nem áll meg itt: Bullock az 1950-es évek népszerű dalainak birodalmába is átlép Connie Converse ‘One by One’-ján keresztül, valamint a folk-rockba Sandy Denny ‘Who Knows Where the Time Goes?’-jával.
Nem kizárólag a választott dalokban, de az énekesnőt kísérő együttesek nagyságában is változatosságot figyelhetünk meg: néha teljes szimfonikus zenekar, néha pedig csak egy szál zongora társaságában adja elő a műveket.
A Barber darabot Christian Rief és a Philharmonia Orchestra közreműködésével adja elő. A hangszeres bevezetés ritmikus, mégis vándorló, vibráló, magába forduló akkordot üt meg a hallgatóban: tetszik, ahogy a fúvósok egyéni textúráit hallottam, különösen a fagottot a nyitányban, és az ostinato lágy váltakozását a fuvola és a klarinét között. Bullock hangjának érezhető gazdagsága jól megállja a helyét az együttesben; kifejező, komoly éneklésével párosulva a különböző részekben megjelenő elbeszélő, feszültséggel teli és elgondolkodtató karakterek teljes hatását élhetjük át.
A vonósok a mű lendületében az élen járnak, Bullock is nagyon odateszi magát: a hangmagasságok tiszták, mint a csengő, és megtalálja a módját annak, hogy vastagabb hangszínével mérsékelje az énekvonalak egyébként harsány textúráját.
A zenekari és zongorakíséretes művek között érezhető különbség van a hangzás minőségében és az egyensúlyban: a Barberben például Bullock hangja időnként furcsán dübörgőnek és elszigeteltnek hangzik (a zenekar pedig – önhibájukon kívül – túlteng).
Az album összességében Bullock emlékezetes debütálása, aki azt is világossá teszi, hogy nem fél attól, hogy saját személyiségéhez kapcsolódva válassza ki az eléneklendő műveket: jelen kiadvány esetében a zongorával kísért dalok ragyognak igazán, ezek miatt azonban mindenképp érdemes időt szánni és meghallgatni a lemezt.
