Idén 60 éves a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és ez az évforduló, amellett, hogy jelentős összegzésre késztet, a folyamatos megújulás igényét is megfogalmazza. A kamaraegyüttes Magyarország egyik legemblematikusabb klasszikus zenei exportcikke, világszerte ismerik és elismerik, a nemzetközi zenei élet legnagyobb művészeivel koncertezik. A jubileum alkalmából Várdai Istvánnal, a hasonlóan magasan jegyzett csellista-művészeti igazgatóval beszélgettünk. Szó esett a múltról, arról, hogy milyen változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben a zenész szakma, és persze az is szóba került, hogy ehhez mind hogyan tud alkalmazkodni egy önazonos művész.
Várdai Istvánnal egy monstre hosszúságú, hatórás próba után találkozunk az Óbudai Társaskör büféjében. Fáradt, de mint mindig, most is közvetlenség árad belőle, amolyan manírok nélküli fiatal művészember ő, aki adott esetben az elesettségét és a bizonytalanságát is vállalja.
„Igyekszem mindig hiteles lenni, én általában mindenkivel ugyanúgy beszélek, belőlem mindenki ugyanazt kapja” – válaszolja, mikor azt kérdezem, fontosnak tartja-e a jelenlétet a social media különböző területein. „Igen, ma már nem tehetjük meg, hogy ezekre nem figyelünk, de számomra különösen fontos, hogy az a kép, amit magunkról mutatunk, ne térjen el az igazi valónktól. Ha ez a kép hamis, az előbb-utóbb kiderül.”
Ez az önazonosság Várdai szerint zenekari szinten is elsődlegesen lényeges szempont, hiszen
a mai információ- és zenekari dömpingben akkor lehet csak kitűnni, ha száz százalékig azonosulni tudunk azzal, amit és ahogyan játszunk.
„A vonószenekarok nagy átalakuláson mentek át az elmúlt időszakban. Az olyan együttesek szerepét, mint az I Musici di Roma, a Müncheni Kamarazenekar vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekar átvették a historikus zenekarok, viszont ők csak egy jól behatárolt időszakból tudják a repertoárjukat építeni. Nekünk is alkalmazkodnunk kellett ezekhez az új kihívásokhoz: átiratokhoz, modern művekhez éppúgy nyúlunk, mint a klasszikus vagy a barokk korszak bevált darabjaihoz. Szeretnénk bővíteni a zenekar létszámát, ennek köszönhetően radikálisan megnő az előadható zeneművek száma, és ebből adódón sokkal több szólistát tudunk meghívni. Nem kizárólag világsztárokkal szeretünk dolgozni, lehetőséget szeretnénk biztosítani olyan fiatal, itthon kevéssé ismert művészeknek is, akikről mi tudjuk, hogy magas minőséget képviselnek, és így mi mutathatjuk be őket a közönségünknek.”
Várdai célja az, hogy együttese ismét felkerüljön arra a térképre, ahová igazából valók. Na, dehát eddig is ott voltatok, nem? – értetlenkedem, miközben sorolom az együttműködő művészek sokaságát Martha Argerichtől Emmanuel Pahud-ig.
„Azért a helyzet nem ennyire egyértelmű” – folytatja. „Valóban a legnagyobb nemzetközi sztárokkal játszunk, sőt, kísérjük el őket hosszú turnékra, de gyakran megesik, hogy azokat a darabokat, amelyeket velünk játszanak Európa-szerte színpadokon, egy másik kamarazenekarral veszik lemezre. Elképesztő a verseny. Nekünk ebben az új szituációban kell helyt állnunk, meg kell magunkat mérettetni. Magyarországon sokszor tapasztalom azt, hogy nagyon könnyen rávágják bizonyos produkciókra, előadókra, hogy világsztárok, de nem biztos, hogy minden esetben így van ez.
Folyamatosan jelen kell lenni és bizonyítani kell, hogy ott a helyünk a legjobbak között.
A Musikvereinban és a többi emblematikus helyszínen. Művészileg és anyagi megbecsültségben egyaránt. És örömmel mondhatom, hogy nagyon sok helyre hívnak minket. Már nagyon várjuk az Enescu Fesztivált, ahol rajtunk kívül csak nagy szimfonikus zenekarok lesznek jelen, például a Bécsi Filharmonikusok.”
A Liszt Ferenc Kamarazenekar április 6-án a bécsi Musikvereinban adott koncertet, ahol Beethoven Eroica szimfóniáját és Haydn A Megváltó hét utolsó szava a keresztfán című művét adták elő, nemrégiben pedig az elmúlt 60 évüket ünneplendő jubileumi koncertet adtak a Müpában. A hangverseny műsora már tökéletesen mutatja azt az irányt, amelyet Várdai és a zenekar célul tűzött magának az utóbbi időben.
„Miért ne lehetne új megvilágításba helyezni Vivaldit és A négy évszakot. Max Richter újragondolásában egyszerre új és ismeretlen minden dallam, nagyon izgalmas ez a néha filmzeneszerű elgondolás, amely jelen korunkban született, és teljesen új megközelítést igényel.” És ezzel fel is idézzük a legendás Négy évszak-felvételt, amelyet a Liszt Ferenc Kamarazenekar Rolla Jánossal rögzített, és amely minden zenekedvelő polcán ott van. Az enyémen is. Bakeliten.
A Max Richter-darab kapcsán kérdezem Istvánt arról a vizuálisan is erős koncepcióról, amelyet a Győri Balettel alkottak meg, és amely szintén látható volt a Müpában a zenekari produkció alatt. Jómagam már a Kaposfesten is rajongásomat fejeztem ki, amikor Bach csellószvitje alatt látvány és tánc egészítette ki István játékát, szintén a Győri Balett közreműködésével. Ugyanakkor találkoztam olyannal is, akinek nem tetszett ez az új „összművészeti” irányvonal.
„Valaki szerette, valaki valóban nem, mindkét vélemény eljutott hozzám. De én úgy gondolkodom, ameddig a szituáció nem fajul el odáig, hogy pár néző dühöse kirohan és bevágja a koncertterem ajtaját, addig nincs baj. Amíg ezen a szinten marad a dolog, csak jót tehet, kialakul egyfajta diskurzus: beszéljünk róla, vitassuk meg, miért jó vagy épp rossz ez az irányvonal.
A zenekarral közös hullámhosszon vagyunk, hálás vagyok azért, hogy ilyen kiváló muzsikusokkal dolgozhatom együtt.”
A magas művészi színvonal mellett egy újfajta támogatási, mecénási szemlélet meghonosításán is dolgozik a zenekar. „A folyamatos megújulás azért is nélkülözhetetlen, mert nemcsak a közönségnek, a zeneszeretőknek, hanem a döntéshozóknak, mecénásoknak is be kell bizonyítanunk, hogy támogatásra érdemesek vagyunk, hiszen stabilan és kiszámíthatóan, a legmagasabb minőségben alkotunk, amivel új rétegeket, többek között a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Az engem amúgy is jellemző menedzserszemléletet szeretném továbbadni és terjeszteni azért, hogy az egész magyar művészi szcéna fejlődhessen.”