Miért várt Verdi közel 50 évet, hogy újra vígoperát írjon? Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Giuseppina Strepponival? Kiket tekintett a riválisainak? Cikksorozatunkban az egyik legnagyobb olasz zeneszerző egy-egy operáját vesszük nagyító alá – bemutatjuk, milyen életszakaszban volt éppen Verdi, milyen történetek, anekdoták kísérték az adott mű megírását, és arra is kitekintünk, hogy hogyan fogadta a korabeli publikum az új alkotást. Ezúttal egy 1862-ben írt operával, A végzet hatalmával foglalkozunk.
A végzet hatalma (La forza del destino) Verdi négyfelvonásos operája, melyet először 1862. november 10-én mutattak be Szentpétervárott. A szövegkönyvet Francesco Maria Piave írta, akivel Verdi kilenc (egy átdolgozással együtt tíz) darabon dolgozott együtt. A végzet hatalma utolsó közös munkájuk volt.
Verdi előző operáját, Az álarcosbált nagy sikerrel mutatták be 1859 februárjában, ennek ellenére a mester fél évvel később a következő sorokat írta Piavénak: „Remélem, búcsút mondtam a múzsáknak, és azt kívánom, hogy ne essem kísértésbe és ne vegyem újra kezembe a tollat.”
Egy évvel később azonban két levelet is kapott Szentpétervárról, az Orosz Birodalom akkori fővárosából. Az egyiket egy színházi ügynök, Mauro Corticelli, Giuseppina régi barátja írta, aki az éppen Oroszországban vendégeskedő színésznő, Adelaide Ristori titkára volt. A másik írás a kor egyik legkiválóbb olasz hőstenorjától, Enrico Tamberlicktől érkezett. Felkérték Verdit, hogy írjon egy új művet a Cári Operaház olasz társulatának, méghozzá rendkívül magas díjazás fejében.
Amikor a levelek megérkeztek Verdi Sant’ Agata-i otthonába, ő éppen Torinóban tartózkodott, így először Giuseppina válaszolt rájuk. „Gondolhatod, hogy nem tudok sem igent, sem nemet mondani Verdi nevében. Amint visszatér, ő fog válaszolni. Hogy milyen értelemben, azt persze nem tudom, de néhány elejtett szavából úgy veszem ki, hogy nem idegenkedik már a komponálástól.”
Giuseppinának jó volt a megérzése, ugyanis Verdi 1861 januárjában elfogadta az ajánlatot. Több oka is lehetett rá: egyrészt voltak olyan témák, melyeket szívesen megzenésített volna, másrészt szüksége volt a pénzre, mivel éppen felújítások folytak a Sant’ Agata-i birtokon.
Először Victor Hugo Ruy Blas (Magyarországon a Királyasszony lovagja) című tragédiát vetette fel, de ezt a cári cenzúra túl kényesnek találta. (A darabban Ruy Blas, a lakáj elcsábítja a spanyol királynét gazdája megbízásából, aki bosszút akar állni a nőn.) Végül egy spanyol szerző, Angel Saavedra Don Alvaro, avagy a végzet hatalma című drámája mellett tették le a voksukat. Verdi ezt már 1856-ban is tervezte megzenésíteni, de A trubadúr után nem akart hozzányúlni.
„Hatalmas, lenyűgöző és nagyon különös dráma, amelyet nagyon szeretek, és nem tudom, vajon a közönség is úgy találja-e majd, mint én, de ez valóban rendkívüli” – írta róla.
Az új operának az 1861/62-es évadra kellett elkészülnie, és a bemutató dátuma egybeesett volna az orosz államalapítás ezredik évfordulójával. 1861. november 22-én Verdi arról értesítette a kiadóját, Ricordit, hogy a hangszerelést leszámítva kész van a művel. Öt nap múlva útnak indult Giuseppinával Szentpétervárra. Párizson keresztül mentek, mert el akarták kerülni az osztrák területeket, Velence például még a Habsburgok fennhatósága alatt állt.
Alighogy megérkeztek az orosz fővárosba, váratlan esemény történt: Emmy La Grua, az opera női főszereplője olyan súlyosan megbetegedett, hogy le kellett mondani a bemutatót. Verdi azt javasolta, hogy bontsák fel a szerződést, de erről az operaház vezetősége hallani sem akart. Így abban állapodtak meg, hogy a következő évadra, 1862 őszére halasztják a premiert. Verdiék egy kis ideig még az Orosz Birodalomban maradtak, pár napra Moszkvába is elmentek.
Előbb Párizsba tértek vissza, ahol Verdi elfogadott egy újabb felkérést: a londoni világkiállításra kellett egy ünnepi darabot komponálnia. A Nemzetek himnuszát több akadály után végül előadták, amelynek abból a szempontból volt jelentősége, hogy a szöveg Arrigo Boito, Verdi későbbi librettistája tollából származott. (Az Otellón, a Falstaffon és a Simon Boccanegra felújításán dolgoztak együtt.)
1862 szeptemberében a Verdi házaspár ismét Szentpétervár felé vette az irányt, gyászolva kedvenc kutyájuk, Lulu halálát. A végzet hatalmát – Tamberlickkel Don Alvaro szerepében – a terveknek megfelelően 1862. november 10-én mutatták be a Cári Operaházban. Az előadás sikert aratott, II. Sándor cár személyesen gratulált Verdinek, és kitüntette a Szent Szaniszló-rend parancsnoki keresztjével. Giuseppina így írt az eseményről:
„… a cár, miután nagyon megtapsolta és nevével kihívta, azt az óhaját fejezte ki, hogy a miniszter mutassa be neki a cári páholyban. Ott aztán, hogy úgy mondjam, elárasztották bókokkal, főleg a cárné, aki rendkívül kedves volt.”
Az operát 1863 februárjában Olaszországban, a római Teatro Apollóban is színre vitték, majd több hazai és külföldi előadás következett. Verdi azonban már a szentpétervári bemutató óta fontolgatta, hogy megváltoztatja a mű befejezését, mert túl sok volt benne a halott. Don Carlos és húga, Leonora belehalt a sérüléseibe, Don Alvaro pedig levetette magát egy szikláról.
Azonban öt évnek kellett eltelnie, mire a mester komolyan elkezdett foglalkozni az opera átdolgozásával. (Időközben Párizs számára megírta a Don Carlost, és a Requiem első tervei is felmerültek.) Az új verzió elkészítésére kiadója biztatta leginkább, ahol a fiatal Giulio Ricordi javaslatára – aki ebben az időben kezdett apja mellett dolgozni – Antonio Ghislanzonira bízták a szövegkönyvet. A közös munka során nemcsak a befejezést változtatták meg, hanem Verdi több más részt is kicserélt. Ghislanzoni találta ki, hogy vigyék a színfalak mögé Don Carlos halálát és Leonora megsebzését, és az ő ötlete volt az új zárótercett is.
Az új változatot 1869 elején kezdték el próbálni a milánói Scalában, ahová Verdi több mint 20 év után tért vissza. Hatalmas siker övezte a február 27-i bemutatót, amelyet sorozatban tizennégy másik előadás követett. Verdi maga is elégedett volt, különösen Teresina Stolz (Leonora) és Mario Tiberini (Don Alvaro) teljesítményével. (Stolz korábban a Don Carlos Erzsébet királynéját alakította, később pedig ő volt az Aida címszereplője és a Requiem első szopránszólistája is.)
A milánói premiernek magyar vonatkozása is volt, ugyanis Preziosilla szerepét Nagyné Benza Ida alakította. Más kérdés, hogy Verdinek az ő éneklése nem tetszett, még évekkel később is felrótta a milánói operaháznak a döntést. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy Nagyné Benza Ida kezdeményezésére mutatták be 1875-ben Magyarországon először az operát, amelyben az énekesnő már Leonora szerepében tűnt fel.
Források:
- Julian Budden: Verdi. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007
- Várnai Péter: Verdi operakalauz. Budapest, Zeneműkiadó, 1978
