Miért várt Verdi közel 50 évet, hogy újra vígoperát írjon? Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Giuseppina Strepponival? Kiket tekintett a riválisainak? Cikksorozatunkban az egyik legnagyobb olasz zeneszerző egy-egy operáját vesszük nagyító alá – bemutatjuk, milyen életszakaszban volt éppen Verdi, milyen történetek, anekdoták kísérték az adott mű megírását, és arra is kitekintünk, hogy hogyan fogadta a korabeli publikum az új alkotást. Az első részben a Falstaff című opera kerül terítékre.
A Falstaff Verdi második vígoperája és egyben utolsó színpadi műve, amit közel 80 éves korában fejezett be. A szövegkönyvet Arrigo Boito olasz költő-zeneszerző írta, akivel Verdi korábban már kétszer is együtt dolgozott: először az 1880-as évek elején a Simon Boccanegra felújításakor, majd 1887-ben az Otellónál. Boito két Shakespeare-színmű, A windsori víg nők és a IV. Henrik alapján alkotta meg a librettót, aminek főhőse Sir John Falstaff, egy kövér, élvhajhász lovag a 15. századi Angliából.
Verdi közel 50 évvel az után állt neki újra vígoperát írni, hogy A pünkösdi királyság, amit 1840-ben mutattak be, nagyot bukott a milánói Scalában, egy előadás után le is vették a műsorról. A kudarc annak ismeretében nem volt annyira meglepő, hogy Verdi pár év leforgása alatt kisgyermekeit, majd feleségét, Margheritát is elvesztette, így érthető módon nehezebben tudott belehelyezkedni egy vígopera világába. A milánói színházhoz viszont szerződés kötötte, így kénytelen volt színpadra vinni A pünkösdi királyságot.
A következő évtizedekben többször is kacérkodott a vígopera gondolatával, például 1869-ben Adolphe Dennery francia színműíró készített neki egy librettóvázlatot Moliére Tartuffe-jéből, de végül elvetették az ötletet. 1887 februárjában, az Otello bemutatójának estéjén Gaetano Negri, Milánó polgármestere úgy búcsúzott el Verditől, hogy minél előbb szeretné viszontlátni a színházban, akár egy olyan vígoperával, mint a Don Quijote. A zeneszerző erre mosolyogva így felelt: „Negyven éve keresek egy jó vígopera-librettót…”
Verdiben Rossini egykori kijelentése is ott motoszkálhatott, miszerint ő nem tud vígoperát írni. Kiadóját, Giulio Ricordit egy 1879-ben kelt levelében ezzel „nyugtatta”: „Nem kell félni. Ha véletlenül, szerencsétlenségként, végzetként, a Nagy Szentencia ellenére rossz lángelmém opera buffa írására kényszerítene – ismétlem, nincs ok félelemre –, majd egy másik kiadót teszek tönkre!”
1889 nyarán azonban Arrigo Boito minden előzetes bejelentés nélkül felkereste Verdit, aki épp Montecatiniban töltötte a pihenését, és átadta neki a Falstaff jelenettervét. Verdi azonnal beleszeretett a témába, de tartott attól, hogy már túl idős egy új opera írásához. (1889-ben a 76. évében járt.) „Gondolt-e éveim számára, amikor a Falstaffot felvázolta? Jól tudom, hogy válaszában túlzottan jó véleménnyel lesz jó, nagyszerű, erőteljes egészségi állapotomról… De ha így is van: igazat ad nekem, ugye, hogy túl nagy merészség lenne ezt a feladatot magamra vállalni? És ha legyőz a fáradtság? És ha nem tudom befejezni a zenét?” – fejezte ki aggódását a librettistának.
Boito viszont Verdi életkora helyett másban látott rizikót: „…Van egy fontosabb meggondolni való, mint az életkor, éspedig ez: az Otello után ezt mondták Önnek: lehetetlenség jobban befejezni! Nagy igazság ez, amely egyben nagy és igen ritka dicséretet is magában foglal. (…) Kedves maestro, gondolja át a felvázolt témát; nézze meg, benne van-e, benne érzi-e egy új remekmű csíráját. Ha az megvan, a csoda is megvan. Addig is ígérjük meg egymásnak a legteljesebb titoktartást. Nem szóltam senkinek. Ha titokban dolgozhatunk, nyugodtan dolgozhatunk.”
Verdi ezután már nem gondolkodhatott túl sokat, ugyanis másnapi levele így hangzik: „Kedves Boito, ámen; úgy legyen! Megcsináljuk tehát a Falstaffot! Ne gondoljunk most akadályokra, életkorra, betegségekre! Én is a legmélyebb titoktartást akarom: ezt a szót háromszor aláhúzom, senki nem tudhat semmiről.”
Megkezdődött tehát a munka, Boito már másfél hónap múlva, 1889 augusztusában megírta az első felvonást, a teljes anyaggal pedig 1890 márciusában készült el. Eleinte Verdi is hasonlóan gyors tempóban haladt, alig kilenc nappal a szövegkönyv kézhez vétele után már befejezte az első felvonás zenéjét! (Boito dicséretére legyen mondva, hogy alig kért javítást vagy törlést a szövegben.)
1890 őszén a második felvonás végén tartott Verdi, és elkezdte írni a harmadik felvonás nagy Falstaff-monológját is. Ezt követően viszont hosszabb időre leállt a komponálással, mivel több közeli barátja is elhunyt. „Ilyen körülmények között nincs valami nagy kedvem dolgozni azon az operán, amelyet elkezdtem, de nem nagyon halad előre” – írta 1890. december 6-án egy ismerősének.
Időközben, a titoktartási fogadalom ellenére mégis nyilvánosságra került az új opera híre, és Giulio Ricordi már elkezdte tervezni a bemutatót. Verdi azonban 1891 elején leszögezte, hogy csak a saját kedvtelésére foglalkozik a darabbal: „Azért kezdtem bele a Falstaff megkomponálásába, hogy eltöltsem az időt. Nincsenek elgondolásaim, terveim, ismétlem, csak az időt töltöm! Semmi egyéb!”
A teljes partitúra 1892. szeptember végén, pár nappal 80. születésnapja előtt készült el. Verdi beleegyezett, hogy a milánói Scala bemutassa az operát az 1892/93-as évadban, viszont teljes ellenőrzést kért a produkció felett. A közönség 1892 végén értesült a Falstaffról, és élénk érdeklődés övezte az új művet, annál is inkább, mert Verdi zárt körben próbált, távol tartva a sajtót.
A premierre 1893. február 9-én került sor Edoardo Mascheroni vezényletével és Victor Maurel főszereplésével, aki Verdi előző operájában, az Otellóban Jago szerepét énekelte. A bemutatón királyi családok tagjai, arisztokraták és neves kritikusok is tiszteletüket tették, de a közönség soraiban Puccini és Mascagni is ott ült.
Az előadás hatalmas sikert aratott, Verdit minden felvonás után függöny elé hívták, az első felvonás női kvartettjét és Falstaff második felvonásbeli apróddalát pedig megismételtették. A milánói színházban összesen 22-szer játszották a művet, amelyből Verdi három alkalommal volt jelen. Egy anekdota szerint minden este 5 ezüst lírát adott a függönyhúzónak, hogy ha egyetlen füttyszót is hall, azonnal engedje le a függönyt. Erre szerencsére nem került sor…
„A közönség szívélyes volt a Falstaff iránt, ahogyan az Otello iránt is” – nyugtázta Verdi. Három hónappal később a római Teatro Costanziban is színre vitte jelentős változtatásokkal, majd az eredeti előadói gárda turnéra indult az operával. Többek között Genovában, Velencében, Triesztben és Bécsben játszották. A magyar Operaház 34 évvel később, 1927. május 12-én tűzte először műsorára a Falstaffot, amelynek címszerepét a korszak legnagyobb baritonja, Palló Imre énekelte.
Források:
- Várnai Péter: Verdi operakalauz. Budapest, Zeneműkiadó, 1978
- Balassa Imre – Gál György Sándor: Operák könyve. Budapest, Zeneműkiadó Vállalat, 1957
