Augusztusban ünnepelte 80. születésnapját Szász Józsefné Réger Judit, aki több mint ötven éve tanítja a gyerekeket hegedülni a Józsefvárosi Zeneiskolában. Azt vallja, a tanítás egy missziós munka, amely során rá kell ébreszteni a növendékeket arra, hogy mennyivel gazdagabbá válhatnak a zenélés által. A nagyra becsült hegedűtanár a Zeneakadémia megbízásából gyakorlati tanítást is vezet mesterszakos hallgatóknak, valamint a nevéhez fűződik a 27 éven keresztül működő Weiner–Szász Kamarazenekar megalapítása.
– Hogyan volt jelen a zene gyerekkorában?
– 12 éves koromban kezdtem hegedülni, de akkoriban nagyon gyenge lábakon állt a hegedűtanítás, és nem jelentett nagy élményt. Viszont énekeltem Andor Ilona néni kórusában, ami hatalmas lökést adott. Abban az időben Kodály nagyon meghatározó személyiség volt, számos iskolába ellátogatott, és így valóban az egész ország énekelt. Ez ma sajnos megváltozott, és a gyerekek általában restellik a hangjukat, nehezen lehet rábírni őket az éneklésre.
Visszatérve a kórushoz, ott javasolták nekem, hogy menjek konzervatóriumba, így lettem Lányi Margit növendéke a Bartók Konziban. Utána a Zeneművészeti Főiskola tanári szakán tanultam tovább, ahol Szász József növendéke voltam. Neki köszönhetően kinyílt a világ.
– Ezt hogyan kell érteni?
– A ’60-as években fantasztikus koncertekre jutottunk el. Olyan világhírű hegedűsök jöttek el koncertezni, mint Yehudi Menuhin, Henryk Szeryng, Isaac Stern, Leonyid Boriszovics Kogan vagy Volodar Petrovics Bronyin. Igazi „csillagjárás” volt ebben az időszakban.
A Szovjetunióban a magyar származású Auer Lipót-féle hegedűiskola szerint tanítottak, többek között David Ojsztrah is. Ez az iskola hozzánk nagyon későn jutott el, de nekem fordulatot hozott a tanításban.
– A pályakezdéséhez képest mennyiben változott az évek során a tanítás?
– Nagyon sokat változott. Egy ideig a hagyományos hegedűtanítás volt kötelező, de a 80-as, 90-es években már szabadabban lehetett gondolkodni, és én azóta egészen más következtetésre jutottam abban, hogy hogyan kell kezdeni. Itt segített Auer iskolája, Varga Tibor gyakorlatai és Rados Dezső anatómiai megközelítési tanítása. Ezek mentén teljesen új alapokra helyeztem a tanítást, hiszen nagyon sok mindennek kell megfelelni ahhoz, hogy a gyerek jól érezze magát, ezért teljesen új alapokra helyeztem a tanítást.
– Hogyan kell elképzelni ezeket az alapokat?
– Először is anatómiai ismeretet kell szerezniük a gyerekeknek. Van egy hatalmas anatómiakönyvem, aminek a segítségével mindig megbeszéljük, hogy mi hol található, és hogyan működik. A gyerekeket nagyon érdekli, hogy mi van a bőrön belül, egyáltalán nem ijednek meg tőle. Ennek a tudásnak az alapján az évek alatt kidolgoztam egy mozgásrendszert, amelyet minden óra elején megcsinálunk együtt. Ez egyrészt azért fontos, mert a hegedülésnél nagyon finom és speciális érzeteket kell kialakítani.
Másrészt a mozgásnak pszichés hatása is van: felszabadítja a lelket.
– Több mint 50 év tanítás után mi az, ami újra és újra motivációt ad?
– Hiába vagyok már 80 éves, nekem még mindig minden gyerek új feladatot jelent. És egyre jobban érdekel a tanítás titka. Mindig találok benne valami újat, mert én is gyakorlok, kipróbálom azokat a dolgokat, amiket a növendékeimnek mondok. Az az érzésem, hogy rá kell őket ébreszteni arra, hogy a hegedülés által mennyivel gazdagabbá válhatnak. Tehát ez egyfajta missziós munka is, miközben számomra is ajándék, ha egy gyerek megtalálja a saját hangját a hangszeren. Ráadásul egy hangnak spirituális tartalma is van.
– Korábban évekig vezetett egy mesemuzsika-programot a 8. kerületben hátrányos helyzetű gyermekeknek. Milyen tapasztalatai voltak?
– A Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnázium első osztályába mentem be, ahová mindig vittem egy mesét, és ahhoz kapcsolódóan énekeltünk, illetve hegedültem is nekik. Utána sorba lehetett állni, hogy megszólaltathassák a hangszert. Azt tapasztaltam, hogy akármilyen nehéz helyzetből jönnek a gyerekek, rajonganak a hegedűért. A meséken keresztül benne lehet tartani őket egy csodavilágban. Ilyenkor azt érzik, hogy ők most egy rendkívüli dologban vehetnek részt.
– Már részben érintettük, de külön is rákérdeznék, hogy mit tekint sikernek.
– Több mint száz növendékem ment már zenei pályára, közülük sokan külföldön tanultak tovább. De nekem a sikerélmény már nem feltétlenül az, ha felvesznek valakit, mert az az ő érdeme, ő dolgozik meg érte. Az embernek az évek alatt megváltozik a sikerhez való viszonya.
A tanításban most azt tartom sikernek, ha látom, hogy örömet okoz az adott gyereknek a hegedülés.
Ha nem szenved tőle, ha érdekeltté van téve. Nem betanítok neki valamit, hanem hagyom, hadd ébredjen rá a megoldásokra. Persze közben terelgetem, adok tanácsokat is. Meg kell tanítani arra, hogy ő vegye észre a hibákat, és ez a hallásra, az intonációra különösen vonatkozik.
– Biztosan sikerként könyvelte el azt is, hogy 1992-ben létrehozott egy saját együttest, a Weiner–Szász Kamarazenekart. Hogyan indult útjára ez a kezdeményezés?
– 1984-ben meghalt a férjem, Szász József, aki a Zeneakadémia tanára volt. Ugyanebben az időszakban Kovács Dénes volt a rektor, és a zenekari játékot Simon Albert „Jumi” tanította. Neki hihetetlen hallása és igényessége volt, amit továbbadott a növendékeinek. Ők a főiskoláról kikerülve tartották magukat ehhez az igényszinthez, ezáltal egy speciális hangzású zenekart lehetett létrehozni belőlük. Emellett pedig nagyon családias hangulat alakult ki, mindenki örömmel jött játszani.
Túlzás nélkül mondom, hogy egy világszám zenekar jött létre Szász József és Simon Albert volt növendékeiből.
– Weiner Leó hogyan került be a zenekar nevébe?
– A férjemnek nem úgy alakult a szólistakarrierje, ahogy szerette volna, ezért inkább kvartettezni kezdett. Ekkor került be Weiner hatáskörébe, aki tanította őt és a zenésztársait, és később a nevét is adta a vonósnégyesüknek. Úgy éreztem, az ő örökségét is tovább kell vinni, mert nagy értéket jelentett. (Weiner egyébként 1960-ban halt meg.)
– A zenekar, amely később Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok névre váltott, 27 évig működött aktívan. Többek között milyen művészekkel dolgoztak együtt ez idő alatt?
– Az első koncertet Varga Tibor hegedűművész-karmester vezényelte, aki később is többször jött hozzánk. De fontos kiemelni Rohmann Imrét, Starker Jánost, Sebők Györgyöt, Perényi Miklóst és Takács-Nagy Gábort is. Utóbbival például lemezre vettük Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című művét. Készítettünk egy Weiner Leó-emléklemezt is, amelyen a műveket a zeneszerző egykori növendékei – Starker, Sebők és Varga – szólaltatták meg.
A műsoraink összeállításának érdeme Szilágyi Mihály költő-műfordítóé volt, aki hatalmas zenei tudással rendelkezik. Számos tematikus sorozatot álmodott meg, és rég elfeledett műveket is felfedezett. A Bartók Rádió rögzítette műsorainkat, lemezeink pedig a Budapest Music Center gondozásában jelentek meg.
– Az utolsó koncertjük 2019-ben volt. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Úgy gondolom, nem az történt, hogy lehanyatlott a csillaga a zenekarnak, hanem a csúcson hagytuk abba. Az utolsó koncertünk a Gödöllői Királyi Kastélyban volt, amivel lezártuk a zenekar történetét. Sajnos a szabadúszáshoz már nem voltak meg a feltételek, időközben megváltozott a világ. Néha el is gondolkozom azon, hogy a tanítás és a gyerekeim mellett hogyan tudtam menedzselni a zenekart… De a Szentlélek átsegített mindenen.