Az idei Európai Hidak fesztivál szeptember 22. és 27. között Rómával köti össze Budapestet. A fesztivál során négy alkalommal is lehetőségünk nyílik arra, hogy egy-egy film segítségével utazzunk néhány órára Rómába. Szeptember 22-én Fellini Rómáját, 23-án A nagy szépséget, 24-én a Római vakációt, 25-én pedig a Rómának szeretettelt nézhetjük meg a Müpa előadótermében.
William Wyler: Római vakáció
„A maga módján minden város felejthetetlen. De Róma… mindenképp az. Erre a vakációra emlékezni fogok, míg élek.” William Wyler Római vakációjának hősnője összegzi így véletlen szülte római kalandját. A messziről jött hercegnő számára a város a szabadság, a spontaneitás, a kirobbanó életöröm helyszíne. Egy szerelmes nő bármely helyet láthat ilyennek, mégsem véletlen, hogy Wyler ide képzelte el ezt az édes-bús mesét, Az Örök Város lenyűgöző összetettsége az évszázadok folyamán a legkülönbözőbb indíttatású és műfajú alkotásokat ihlette. Ami a filmet illeti, a Cinecittà — a maguk idejében rendkívül korszerű — stúdiói Rómát évtizedekre a filmezés fővárosává tették, utcái és terei izgalmas hátteret adtak a legkülönbözőbb korokban bonyolódó történeteknek, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a város díszletből főszereplővé váljék.
Wyler ízig-vérig amerikai alkotása a romantikus Rómát rajzolja meg. A protokoll elől menekülő Anna a kispénzű amerikai újságíró gyámsága alatt huszonnégy órára szinte elvész a látni- és megtapasztalni-valók tengerében. A háborúból nemrég felocsúdott városban (1953) a rendező a neorealizmus által felfedezett, humorral megrajzolt hétköznapi karakterek sorát vezeti elő, az aranyszívű főbérlőtől a szerelmes természetű fodrászon át a megértő rendőrökig: csupa olyan figurát, akik más-más hangsúlyokkal évtizedeken át meghatározó szereplői maradnak a Rómában játszódó vígjátékoknak. Csakúgy, mint a helyszínek. A piac, a Spanyol lépcső, a Tevere partja és hosszan sorolhatnánk, no és a Trevi-kút, amelyet Wyler tett fel a filmes térképre.
Woody Allen: Rómának szeretettel
Woody Allen hat évtizeddel Wyler után szólítja meg Rómát — Rómának szeretettel (2012) című filmjében. Korunk városa az ő szemével nézve nagyon is kozmopolita. Az idegenek, ez esetben az amerikaiak éppúgy otthon vannak benne, mint az olaszok. Eltűnőben a régi karakterek. A négy történetet egymásba szövő filmben Roberto Benigni figurája hozza még a szeretni való kisembert, de ő szinte egzotikus relikvia, aki könnyű prédája lesz az erőszakos média kampányának. Ez a Róma a vágyak otthona, ahol ábránd és valóság ütközik vidám abszurditással. A zuhany alatt áriázó temetkezési vállalkozó, a nyugdíjas létbe belenyugodni képtelen rendező, a romantikus szerelmet kergető építész fiú olyasmire áhítozik, ami eltér hétköznapjaiktól. Róma a maga varázslatos sokszínűségével egy pillanatra meg is adja nekik a megvalósulást, hogy rögtön utána szelíden visszaterelje őket megszokott kereteik közé.
Mondhatnánk, ez Woody Allen Rómája, de ez nem egészen igaz. Valójában a fiatal Fellinié is, aki első saját filmjében (A fehér sejk, 1952) éppen hogy a vágyak és a realitás viszonyát vizsgálta egy vidékről Rómába érkező fiatal pár történetében. És hogy kétségünk ne maradjon, a Rómának szeretettel egyik epizódjában az amerikai rendező újrameséli nekünk Fellini történetének mai változatát.
Fellini: Róma
A filmezés olasz mágusa, aki maga is vidékről érkezett ebbe az egyszerre vonzó és felkavaró világba, többször is megmérkőzött a Várossal, de egyetlen filmben megragadni Róma évszázadok alatt felgyűlt rétegeit az ókortól a 20. századig, miközben beláthatunk a rendező személyes történetébe is, még így is képtelennek tűnő vállalkozás. A Fellini: Róma (1972) mindezeken kívül még a forgatási helyzetre is reflektál, mégis olyan különböző elemekből összeálló kaleidoszkópot alkot, amelyben végül minden kis cserép a helyére kerül. Káprázatos eleganciával váltogatja az idősíkokat. A ’30-as évek kisvárosi iskolájától a korabeli Rómába visz, majd egy pillanat alatt a fővárosba bevezető autópálya fülsiketítő zajában találjuk magunkat. Egy emlék révén visszajutunk a háborús évek kabarészínpadához, a virággyerekek szabad szerelme megidézi a régi bordély világát, a metró építői a mélyben kétezer éves házra bukkannak. Akár egy álomban, a személyes történet groteszkül elrajzolt és felnagyított elemei keverednek egy áldokumentumfilm látszólagos tárgyilagosságával. Néha nevetünk, máskor megborzongunk. Ez a metropolisz egyben nekropolisz, egyaránt helye az életnek és az elmúlásnak.
Paolo Sorrentino: A nagy szépség
Róma ügyében Fellinit nehéz megkerülni. Paolo Sorrentino filmje, A nagy szépség (2013) is rá hivatkozik, hiszen az ő hőse, Jep Gambardella, az élete zsákutcájában megrekedt újságíró, pontosan abban a római közegben bolyong, ahol valaha Az édes élet Marcellója. Csakhogy a Via Venetót ma luxushotelek uralják, már nem az a kávéházakkal, nyüzsgéssel, fantáziával és játékossággal teli hely, mint 1959-ben volt. A nagyvilági elit Sorrentino szemében hidegebb és elutasítóbb, alakjai üresebbek és távolibbak. Szenvedélytelenek. Jelentésüket vesztett beszélgetéseket hallunk, jelentésüket vesztett rítusokat látunk. Fellini még nézhette megértéssel életük gubancaiban tébláboló szereplőit. Jepnek el kell hagynia a várost, egészen Toscanáig kell menekülnie, hogy egy kis reménye legyen visszajutni régi önmagához. Vissza Rómához.