A Szláv szezon keretében januárban kerül a Magyar Állami Operaház színpadára Antonín Dvořák legnagyobb sikert aratott operája, a Ruszalka. A darabhoz fűződő személyes viszonyáról, a színpadra állítás mikéntjéről, valamint arról, hogy mi mindent törleszt ezzel a hazai operajátszás, a rendezőt, Szikora Jánost kérdeztük.
– A Vörösmarty Színház igazgatójaként igazi otthona a prózai színház. Az operarendezései mennyire tudatosan követik egymást?
– Az ívek megrajzolásával mindig is óvatos voltam, hiszen míg a színház esetében én választom meg, hogy mivel szeretnék dolgozni, az operai munkáim inkább külső tényezőktől függnek. Így volt ez a Ruszalka esetében is, amire a Magyar Állami Operaház főigazgatója kért fel.
– Mi volt az első opera, amit színre vitt?
– Máig nem tudom, hogy a főiskolai tanáraim közül Petrovics Emil, vagy Békés András fejében született meg az ötlet, de az első nagyopera, amivel dolgozhattam Richard Strauss Saloméja volt. Az előadás jól sikerült, kiderült, hogy van hozzá affinitásom, s ezzel hellyel-közzel már determinálva is volt, hogy a zenés színházat illetően mivel kell tovább foglalkoznom.
– A Ruszalka mennyire áll közel önhöz?
– 2014-ben engem ért az a megtiszteltetés, hogy immár az Operaházban állítsak színpadra egy újabb Richard Strauss-operát, méghozzá Az árnyék nélküli asszonyt. Strauss darabja nagyjából két évtizeddel később keletkezett mint Dvořák Ruszalkája, a két mű cselekménye és alapproblémája pedig kísértetiesen hasonlít. Mindkét opera egy csodálatos mese emberségről, önfeláldozásról és a boldogság megbecsüléséről, egy varázslat, amiben el lehet merülni és fel lehet oldódni.
– Mi az, amit ön a legfontosabbnak tart a Ruszalkával kapcsolatban?
– Adott egy különös és kisiklott szerelem története, ami a harmadik felvonásban egy hirtelen ugrással átvált egyfajta nosztalgikus élménnyé, visszaemlékezéssé. A szereplők megöregedtek, elfáradtak, és ennek az érzésnek a fénytörésében tekintenek vissza mindarra, ami egykor előttük volt, ami elmúlt, és amit esetleg elrontottak. A szabadság és a fiatalság vágya, annak ártatlan dinamizmusa áll szemben az öregség letisztult, múltba révedő nosztalgiájával, ami egyre inkább személyes élménnyé válik a számomra. Ez foglalkoztat, és a darabban is ezt a viszonyrendszert szeretném kibontani.
– Dvořák művét eddig összesen két alkalommal láthatta az Operaház közönsége, 1956-ban a Pozsonyi, húsz évvel később pedig a Prágai Nemzeti Színház társulata mutatta be. A hazai előadói hagyomány hiányát felszabadító érzésként éli meg?
– Természetesen, hiszen a hagyomány mindig jelent egyfajta kötöttséget, és megfelelési kényszert vált ki. Még ha egy teljesen más koncepció mentén is halad, akkor is ott lebeg egy bizonyos mérce az ember szeme előtt. Méricskéli önmagát és a korábbi anyagokat, miközben néha görcsösen igyekszik tartani a távolságot. Ez a mostani munka esetén nincs így, hiszen tényleg csak nemzetközi példák vannak az opera színpadra vitelét illetően, azokkal pedig bizonyos szempontból nagyvonalúan bánik a rendező.
– Az opera ismertetője látványos rendezést ígér. Hogyan valósul ez meg?
– A Ruszalka tipikusan a háború előtti békeidő művészetének, a la belle époque időszakának a terméke, ami azt is magával hozza, hogy szinte lubickolunk a lehetőségekben, amire egyébként a mű meseszerű származástörténete is ráerősít. Szendrényi Éva díszletei és Zoób Kati ruhakölteményei az art nouveau két sztárja, a cseh Alfons Mucha és a skót Charles Rennie Mackintosh munkáiból inspirálódtak, akik bár nem tudom, hogy ismerhették-e egymást, de művészetük nagyon is összecseng.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az operarendezés nem más, mint láthatóvá tenni a láthatatlant. Mit jelent ez a Ruszalka esetében?
– Annak ellenére, hogy egy zeneszerző azért írja a darabjait, hogy azokat előadják, a zene egyik alaptulajdonsága, hogy önmagában láthatatlan akar maradni. A szem mint érzékszerv kizárása mindaddig lehetséges, amíg nem akarunk mondjuk egy operát a színpadra állítani, melynek során a zene láthatatlansága az opera műfajának komplexitásán keresztül válik a szem által is befogadhatóvá. Az opera nagyszerűsége éppen abban az érzéki totalitásban rejlik, amire igazán nagy hangsúlyt Richard Wagner fektetett először, akitől Dvořák is nagyon sokat tanult. A Ruszalka esetében az előbb említett látványelemek teremtik meg mindazt az atmoszférát, amin keresztül a zene és az azt körülvevő elemek egy új minőséget tudnak létrehozni.
