A Lélegezz egy olyan, gyerekvállalásról szóló darab, ami ugyanúgy szól nőknek, mint férfiaknak, és ugyanúgy kérdéseket indít el a fiatal nézőkben, mint az idősebb generációban. A május 11-i 6szín-beli előadás előtt Pálos Hannával próbáltuk megfejteni, mi a hatás titka.
– A Lélegezz bemutatója hét éve, 2017-ben volt. Ez a legrégebben játszott előadásod? Hogyan emlékszel vissza a próbafolyamatra?
– Csak az Ahogy tetszik előzi meg. A Katona József Színházban kezdtünk neki, Forgács Péter rendezésében, és Nagy Ervin volt a partnerem. Lelkesen kezdtünk próbálni, de elég sokáig keresgéltük az előadás formáját, a szerző ugyanis nagyon szigorúan meghatározza, hogy nem lehet díszlet, nem szabad használni semmilyen hanghatást vagy fényváltást. Hallottuk, hogy valahol Németországban volt egy előadás, ahol a két színész végig egy elektromosságot keltő biciklin tekert, és azzal a fénnyel voltak megvilágítva, amit ők állítottak elő. Mi minden ilyesmit elvetettünk, mert akkor azt éreztük, hogy az öko-bio-geo tudatos gondolkodásban Berlin jóval előrébb jár, mint Budapest, és bármi ehhez hasonló színpadi forma itthon idegennek hatna. Ez egy nagyon-nagyon okosan szerkesztett színdarab, de a szerzői tiltások miatt eleinte nem találtunk rajta fogást. Hogyan mutassuk meg a helyszínváltásokat vagy az időmúlást ennyire kötött instrukciókkal? Azt hiszem, a próbafolyamat harmadik hetében találtuk meg ezt a formát, mert rájöttünk, egyetlen padon kívül semmi nem kell, hiszen a szövegben tényleg minden benne van. Nekünk valójában csak annyit kell csinálni, hogy jelen vagyunk, mert az érzelmi állapotok változása tökéletesen visz át egyik jelenetből a másikba.
– Azt mondod, Berlin és Budapest között nagy volt a távolság a bemutató idején. Most mekkora?
– Szerintem jóval kisebb. Lehetett érzékelni, hogy akkor érkezett meg a közönség az előadásba, amikor megjelent Greta Thunberg, ahogy egyre több szó esett a közbeszédben is a tudatos gondolkodásról. Az az igazság, hogy eleinte nekem sem volt könnyű kapcsolódni ezekhez a fenntarthatósági kérdésekhez, és nemcsak azért, mert nem volt gyerekem. Nem mondom, hogy csak az előadás miatt kezdtem el foglalkozni velük, de mélyebbre bennük az előadás miatt mentem. Elindított bennem valamit, hogy lehet és kell is tudatosan élni, és persze, felelősek vagyunk a tetteinkért, a döntéseinkért, a jövőért – 2024-ben pláne –, de ez azért mégsem befolyásolhatja a világ legtermészetesebb dolgát, azt, hogy az ember gyereket vállal.
– De ha ezeket a dolgokat lehántjuk róla, a történet magja egy klasszikus love story, és azt mutatja meg, hogyan keresgéli egymáshoz a kulcsot egy pár két tagja.
– A Lélegezz szerintem végső soron arról szól, hogy az ösztön és a tudatosság között meg kell találnunk a határt, és meg kell próbálnunk azon a borzasztó vékony mezsgyén élni az életünket. Tulajdonképpen ez a darab olyan, mintha egy pár legtitkosabb és legintimebb beszélgetéseit kihallgatnánk, onnantól kezdve, amikor a kapcsolatukban először felmerül, hogy legyen gyerekük. Egyébként fura, mert a próbafolyamat alatt azt hittem, hogy ez egy női előadás lesz, tehát hogy a probléma a nőket jobban eltalálja, aztán a bemutatón kiderült, hogy a történet a férfiakat is pont ugyanannyira érdekli és érinti. És ami ennél még érdekesebb, hogy nemcsak nemtől független az előadás, hanem kortól is. Volt például egy 18 éves fiú, aki elmondta, hogy rendszeresen visszajár „sírni egy kicsit”. Úgyhogy szerintem 16 éves kortól bárki jöhet rá, mert mindenkit eltalál, legyen bármilyen életszakaszban. A gyerekvállalás előtt állókat, azokat, akik épp benne vannak, de persze azokat is, akiknek már felnőttek a gyerekeik, és a majdnem nagyszülői a szemszögből látják a témát. Ha meg valaki nem akar gyereket vállalni, akkor is foglalkozott a kérdéssel annyit, hogy érvényes legyen neki az előadás.
– Az előadást jó ideig Nagy Ervinnel játszottad, néhány éve viszont Vizi Dávid a partnered. Ezt a váltást hogyan élted meg?
– Hatalmas vállalás egy kétszereplős színdarabba beállni, de fantasztikus, ahogy Dávid becsatlakozott. Először szövegeztünk, volt talán három-négy próbánk, és nyilván ő előtte rengetegszer megnézte a felvételt. Eleinte szépen betartott mindent, amit és ahogy Ervin csinált, mostanra viszont már annyit játszottunk együtt, hogy teljesen újrafogalmaztuk az előadást, és ez most már a kettőnké. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy nagy szakítás után összejössz egy új fiúval, és tanuljátok egymást, megismeritek egymás rituáléit, szépen lassan összecsiszolódtok, és eljuttok egy pontra, amikor már nem kérdés, hogy ez egy új nagy szerelem.
– Szokták mondani, az állandóság mellett a változatosság is ugyanolyan fontos egy kapcsolatban. A jóval több, mint száz Sufni-beli előadás után, amióta az Orlai Produkciónál van a Lélegezz, nincs két azonos helyszín, ahol játszottátok volna szerte az országban.
– És én ezt rettenetesen élvezem! Nagyon régi vágyam az, hogy kultúrát elvigyük olyan helyekre, ahol nem feltétlen a mindennapok része, hogy este megyünk színházba, mert azon a településen éppen nincsen színház. És ebben az előadásban még az is nagyszerű, hogy ugyanúgy tudjuk játszani 25 embernek egy lakásszínházban, mint 180-nak egy művelődési házban. Nyilván a potmétereket egy kicsit tekergetjük Dáviddal, de mind a két helyen ugyanúgy, ugyanolyan értékekkel, csak egy picit más hangsúlyokkal működik.
– Parnercsere ide, folyamatos tájolás oda, a legnagyobb változás az életedben bemutató óta mégiscsak az, hogy született egy kisfiad. Ez milyen hatással volt rád színészként?
– Szerintem nagyon jót tett nekem. Néha azzal szoktam viccelődni, hogy a színházba én csak pihenni járok. Mielőtt megszületett a fiam, tudatosság szempontjából pont ilyen voltam, mint ez a darabbeli lány. Az egész nap az estéről szólt, az alá rendeltem minden energiát és időt: minden nap előadás előtt edzés, fél hatra bent vagyok a színházban, átmondom a szöveget, megvan, mikor iszom meg a kávét… Aztán megszületett a fiam, és azóta ez nincs. Különös, de a tervezhetetlenség valahogy felszabadított. Összességében talán az a legnagyobb változás, hogy továbbra is fontos a színház, de van egy annál sokkal fontosabb dolog az életemben. Nagyon szeretem játszani a Lélegezz-t, mert bár minden alkalommal találok egy újabb mondatot, ami megérint, amibe bele tudok kapaszkodni, de ennyi előadás után már távolabbról tudom nézni a helyzetet, a történetet. Most sokkal inkább az foglalkoztat, hogy a gyerek milyen felelősségre tanít magammal szemben, amiről a Mély levegő is szól, ami már eleve az Orlai Produkciónál készül.
