Egy magyar szent csodái, hat wartburgi freskó hatása és egy nyolc évszázadon átívelő, gyengéd kapcsolat: mind ott munkál a liszti remekműben, amelyet október 9-én Vashegyi György vezényletével hallhatunk majd.
Eljegyzés négyévesen – 1211-ben a középkori fejedelmi diplomáciának ez az aktusa döntött II. András magyar király és bús végzetű hitvese, Meráni Gertrúd harmadik gyermekének sorsáról. A kis Erzsébetet ugyanis arra szánták, hogy személye dinasztikus összeköttetést teremtsen az Árpád-ház és a Türingiát tartománygrófként uraló Ludowingerek között: első kijelölt vőlegényének korai halálát követően ezért jegyezték el rögvest újra, majd adták össze 1221-ben immáron az elhunyt öccsével, Lajossal. A 13. századi történelemnek, egyszersmind a magyar–német kapcsolatoknak ez az apró epizódja ma már leginkább csak a középkorászokat érdekelné, ha nem innen indult volna Árpád-házi Szent Erzsébet legendája, ez a keresztényi alázatosságban, könyörületes jótettekben és csodákban bővelkedő történet, amely oly megtermékenyítően hatott a közvetlen és a késői utókorra egyaránt. Merthogy túl a szentté avatás tényén, Erzsébet kultusza a művészettörténetbe csakúgy rég beépült, mint a magyar és a német nemzeti tudatba.
Jól példázza e komplex hatást Liszt Ferenc esete, aki így vallott a saját Erzsébet-vonzalmáról: „Szent Erzsébethez különösen gyengéd kapcsolat fűz. Magyarországon születtem, akárcsak ő, a sorsomat és pályafutásomat döntően meghatározó tizenkét évet pedig Türingiában töltöttem, egészen közel Wartburg várához, ahol élt, és Marburghoz, ahol meghalt.” Ám ezt a személyes hitelű vallomást egy meghatározó jelentőségű mozzanattal még feltétlenül kiegészíthetjük. Méghozzá azzal a romantikus hevületű és kollektív felbuzdulással, amely a 19. század közepén az addigra többszörösen a német nemzeti történelem jelképévé magasztosult wartburgi vár újjáépítését eredményezte. (Az Eisenach melletti erősség kultuszát a középkori dalnokversenytől Luther itt befejezett Biblia-fordításáig számos történeti emlék gyarapította az évszázadok során.) Ekkor festette meg nagyszabású freskóit Moritz von Schwind, melyek közül hat a szegényeket szolgáló, áldozatos életű királylány történetét meséli el. Liszt ezekkel a falfestményekkel megismerkedve figyelt fel úgy istenigazából Erzsébet legendájára, persze korántsem függetlenül attól a személyes indíttatástól, amely ekkortájt őt magát az egyházi rendbe való belépés és egyúttal a szakrális zene felé terelte.
A festmények ihlető szerepét a fél évtizednyi munkát követően 1862-re befejezett (ám még jó ideig csiszolgatott) mű, a Szent Erzsébet legendája is nyíltan megvallotta, hiszen az oratórium ugyancsak hat képből áll. S ez annál is kevésbé meglepő, mivel a szövegkönyvet a mérsékelt tehetségű német költő, Otto Roquette az említett hat wartburgi freskó nyomán alkotta meg. A hat kép mellett pedig az az öt zenei motívum követel okvetlen említést, melyek átszövik és egybefogják a hatalmas zenei anyagot, méghozzá olyannyira imponáló módon, hogy az rögtön a mű 1865-ös ősbemutatóján elragadtatásra késztette a közönséget. Erre a legelső megszólalásra Pesten, a Vigadóban került sor Liszt vezényletével, és a szöveg magyarításának munkáját elvégző idősebb Ábrányi Kornél – némi természetes közreműködői és honfiúi elfogultsággal – így értékelte a premier jelentőségét és a lelkes fogadtatást: „A fentebbi nap Magyarország műtörténetében a legfényesebb, a legdicsőbb s a legmesszebbre kiható lapot fogja képezni. […] A magyar főváros alig látott még hasonló nagyszerű lelkesülési pillanatot…”
1865 óta mondhatni ilyen „lelkesülési pillanatot” jelent a Szent Erzsébet legendája jószerint mindahány megszólaltatása, itthon és a nagyvilágban egyaránt. Az első Liszt-oratórium mindenkori előadásainak ünnepi jellegét az is egyértelműsíti és fokozza, hogy e mű csakis nagy erők mozgósítása révén kerülhet pódiumra – az előadók tehetségét és elkötelezettségét tekintve éppúgy, mint puszta létszámukat. S újfent ilyen, a nagyszabású alkotáshoz méltó művészi összeszövetkezés teszi lehetővé a Szent Erzsébet legendájának elhangzását az idei Liszt Ünnep első estéjén, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – alig 24 órával a mű bécsi előadását követően, s mindössze pár nappal az amszterdami bemutató előtt.
Erre jelent garanciát mindjárt a dirigens, Vashegyi György személye, aki maga is a „Liszt abbé” képzeletét foglalkoztató, több évszázados egyházzenei tradíció elmélyült ismerője, és aki az utóbbi években ráadásul mind nagyobb érdeklődést és fogékonyságot tanúsít a 19. századi romantikus repertoár népszerű remekművei és – felfedezést érdemlő – rejtett kincsei iránt. Az oratórium címszereplőjének magasztos szólama ezúttal a svájci Gabriela Schereré lesz, aki pályáját mezzoszopránként kezdte, ám jó ideje immár a német és az olasz repertoár emblematikus szopránszerepeinek birtokosa – Európa-szerte. S minthogy a liszti Szent Erzsébet több szálon is rokonságot tart Richard Wagner hősnőivel (gondoljunk csak a Tannhäuser Erzsébetjére!), azt sem mellékes megemlíteni, hogy Scherer több wagneri nőalak avatott megformálója, és éppen idén nyáron debütált a Bayreuthi Ünnepi Játékokon Az istenek alkonya Gutrunéjaként.
A hatalmas kisugárzású, eszményi főalak köré Liszt jelentékeny szólamok sorát komponálta művébe, és ezek megformálói úgyszintén kiváló énekesek lesznek ezen az ünnepi estén. Hiszen a számos Müpa-produkcióban megcsodált tehetségű Láng Dorottyát és nemzetközileg keresett baritonunkat, Nagy Zoltánt csakúgy ott találjuk majd a pódiumon, mint fiatal német stimmkollégáját, Johannes Kammlert vagy a Kolozsváron végzett és ma már Párizstól New Yorkig foglalkoztatott román baszszust, Bogdan Talost.