A Pannon Filharmonikusok menedzsmentje tudatosan törekszik arra, hogy megszólítsa a fiatalokat, még azokat is, akiknek ismeretlen a klasszikus zenei közeg és feltehetően teljesen máshogyan fogyasztottak magas kultúrát, ha ugyan megtették. A pécsi együttes mer kísérletezni is, új dolgokat kipróbálni, tudják, hogy eredményt csak bátorsággal lehet elérni, és ez az az attitűd – 21. század ide vagy oda – a szcéna számos szereplőjétől még mindig idegen.
A „Szeretni fogod” bérletsorozat október 11-i koncertje igen erős és unortodox műsorral bír. A hagyományos programszerkesztési elvet idézi az első szám, Max Bruch 1. szimfóniájának Scherzója, amely amolyan nyitány funkcióval bír, ezt követi a német szerző hegedű-brácsa versenye. Eddig stimmel, csettinthetne a rutinos látogató és már előre előre fenné a fogát a második részre pozícionált nagy, monumentális zenekari darabra, ám csalódni kell, hiszen Boros Misi ismét egy concertót, Grieg zongoraversenyét celebrálja, az estet pedig egy best of track, a Peer Gynt szvit legismertebb részei zárják.
Ez még manapság sem túl gyakori példa egy hangverseny lezárására, ám a kívánt célt hibátlanul eléri. Az érzés ahhoz hasonló, mikor egy étteremben a főfogásra egy laza, könnyű desszertet rendelünk, amely könnyű lecsengést és kevés gyomorbántalmat ígér. Nem arról van szó, hogy a klasszikus zene vagy éppen a Grieg zongoraverseny bármivel is megterhelné a szervezetünket, de egészen máshogyan indulunk így utunkra, olyan, mintha dicsérettel erősítenénk meg bennünk a jól elvégzett munkát.
Főleg azok számára fontos ez, akik tényleg most járnak először a Kodály Központban. Pécsett szokás, hogy az elhangzó zenei darabok között konferálás, műsorvezetés történik, amit én általában nem szoktam szeretni – nem is mindig jó –, mert gyakran megtöri a lendületet, rossz értelemben kizökkenti a hallgatóságot és hát valljuk be, viszonylag kevesen képesek arra, hogy egyszerre hitelesen és lazán beszéljenek zenéről, illetve vezessék át gondolatainkat egyik műről a másikra.
Kövér András kicsit túljátssza a házigazda szerepét, túlgesztikulál, túlhangsúlyoz, picit erőltetetten próbálja bevonni a közönséget a játékba, a közös kommunikációs felhőbe – mondaná a komoly, sznob és bennfentes kritikus, és igaza is lenne. Csakhogy: az egésznek van valami diszkrét bája, spontán boldogságérzete, amely rám is átragad, nincs is kedvem felvenni az ítész pózt, egyszerűen belesodródom a hangulatba, ahogy mindenki más.
A koncert másik kiemelkedő pillanata Boros Misi előadása és persze, színpadra érkezése volt. A pécsi (még mindig) ifjú zongorista, egykori Virtuózok-győztes természetes és őszinte szavak kíséretében méltatta a várost, és ugyanezen jelzők zongorajátékát is leírják. A Bogányi-zongora hangját azonban továbbra sem tudtam megkedvelni, vékonyan és fémesen cseng, mintha kiveszett volna belőle az analóg báj.
Max Bruchot sem hallgatunk minden nap. A Hegedűversenyt persze sokan ismerik, zenéjét pedig, csak úgy, mint pályáját, Brahmshoz szokták hasonlítani. A hegedű-brácsa kettősverseny igazi romantikus mű, kevésbé monumentális, ámbátor jóval transzparensebb a kortársak szerzeményeinél. Nincs nehéz dolgunk a befogadással és az értelmezéssel, nem görget elénk komoly akadályokat, a két szólista, Murin Jaroszláv (brácsa) és Michael Maciaszczyk (hegedű) egymás hullámhosszaira rákapcsolódván szólaltatják meg a darabot – élvezetes muzsikálás, erőlködés nélküli, pátosszal teli és könnyed interpretáció. Ritkán hallani ilyen magától értetődő zenélést, ezt a közönség is érzi, komoly ünneplés fogadja az első rész záró darabját.
A hangversenytermektől gyakran idegen laza atmoszféra megteremtésében a lengyel karmester és hegedűművész, Michael Maciaszczyk oroszlánrészt vállal, személyisége megnyugtat, bűvkörébe von, a zenészek pedig gátlásaikat levetkőzve teszik a dolgukat, olyannyira, hogy a már szinte unalomig ismert „A hegy király csarnokában” is bombasztikusat üt. Mintha akkor hallottam volna először.