November 7-től hosszú idő után új rendezésben láthatjuk az Operaházban Turandot, a kínai hercegnő történetét. Puccini utolsó, befejezetlen operájának mindig impozáns képeit, jól ismert alaprétegeit, drámai jeleneteit ezúttal a mozgásszínházi elemek, a műben felsejlő hatalmi struktúra láthatóbbá tétele és a zeneszerző halála után komponált két teljesen különböző karakterű befejezés egymás mellé helyezése gazdagítja. Barta Dóra rendező-koreográfussal a bemutató kapcsán beszélgettünk.
A Harangozó- és Seregi-díjas, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével is kitüntetett Érdemes művész munkáira az egyéni sorselemzések iránti fogékonyság, a mélylélektani kérdések új szemszögű felvetése, ám ugyanakkor az alapművek narratív szálának pontos végigvitele is jellemző.
A Turandot azonban más szempontból is érdekes. „A végül szerelmi történetté váló mű tartogat olyan más ok-okozati összefüggéseket, a cselekményt tovább gazdagító feszültségforrásokat is, amelyek a főszereplőt körülvevő hatalmi struktúrában, s annak működési formájában lelhetőek fel” – világít rá Barta Dóra, aki az előadáson belül egy olyan asszociációs teret is létrehoz, amely új dimenzióként vonul végig a darabon olykor megerősítve, máskor idézőjelbe téve az egyes mozzanatokat vagy épp elgondolkodtatva a nézőt.
„Ezt a réteget a kortárs táncművészek fogják megjeleníteni, akiknek koncentrált jelenléte, izgalmas aurája egy új esztétikai többletet ad majd hozzá a klasszikus operai formához, tehát ezúttal nem szokványos táncbetétekről van szó” – árulja el Barta Dóra.
A Turandotnak két befejezése van. Puccini ugyanis elhatalmasodó gégerákja miatt nem tudta végigkomponálni az operát, így halála után Franco Alfano a zeneszerző utolsó jegyzetei alapján fejezte be azt. Az 1926-os, a milánói Scalában tartott premier kivételével – ahol ott hagyták abba a játékot, ahol Puccini sajátkezű hangjegyei véget értek – Alfano kiegészítésével adták és adják elő az operát a világ minden táján. Azonban Luciano Berio csaknem nyolc évtizeddel később, 2002-ben új finálét írt.
„Örömmel fogadtam, hogy az Operaház vezetősége a Berio-féle változatot preferálta a premierre, (a premier a Berio-, a további előadások az Alfano-verzióval láthatóak – a szerk.), mert ez a befejezés világviszonylatban is egyre nagyobb teret hódít, ráadásul közelebb áll az én rendezésem alapkoncepciójához is: a szereplőkben lejátszódó folyamatokról, színházi és drámai hatásokról szól, emberközelivé téve az előadást, míg Alfano a klasszikus operai végkifejletet hangsúlyozta. Engem, mint alkotót a két zenei befejezés majdhogynem két külön előadás létrehozására késztetett, mert nem pusztán csak árnyalatnyi különbség van köztük!”
A Veszedelmes Éden, valamint a Dido és Aeneas című operákat már sikerre vivő alkotó ismét Tihanyi Ildikó látványtervezővel dolgozik együtt a díszleteken és a jelmezeken. A letisztult képi világ a kínai kultúra sajátosságaira épülő, ám minimalista stílusú lesz, amely Turandot minden rezdülésére reflektálni tudó, a benne létrejövő változásokat demonstrálni képes látványként lesz fontos része a rendezői koncepciónak és az előadásnak. Időbelisége nem meghatározott, akár a mába is helyezhető.
„Variációgazdag, színpadi struktúrájában igen sokoldalú, nagy, látványos képekkel teli előadásról van szó, amelyben ugyanakkor szépen helyet talál a tömegtablók mellett a műre jellemző finom kamaraopera-jelleg is, hiszen sok olyan zárt jelenet van benne, amik izgalmas, belső történéseket fejeznek ki – magyarázza Barta Dóra. – A jelmezek is a keleties trend jegyeit viselik magukon, de letisztultságukkal, nemességükkel, vonalaik és színkódjaik által akár egy futurisztikus világ elemei is lehetnének. Fontosnak tartottam, hogy a díszlet és a jelmez nagyon erős összhangot hozzon létre, így Ildikó a teljes látványvilágban koherens egységet teremthetett. Nagyszerű tehetsége és lenyűgöző szakértelme mindig szárnyakat ad a vízióimnak.”
Puccini egyik legnépszerűbb műve 1927-es budapesti bemutatója óta három, több évtizedet is megélt rendezésben futott. Időről időre azonban érdemes újradefiniálni még a legnépszerűbb operákat is. „A többszörös ismételt műsorra tűzése a remekműveknek egyfajta természetes szokásjog, de a közönség mindig nyitott az újrafelfedezésre is – hangsúlyozza a rendező-koreográfus. – Az operák adott aktuális időszakba való beágyazódottsága, a napi reflexiók a világ változásával együtt alakul át. Ha egy másik korban tekintünk ugyanarra a darabra, az különböző nézőpontokat, más inspirációkat hoz, így az alkotó számára új fénytörésbe helyezi a művet az idő. Ez a fajta állandóan változó nézőpont tudja élővé tenni a nagy klasszikusokat.”
