A Concerto Budapest november 10-én rendezi meg a Zeneakadémián immár hagyományos egynapos fesztiválját, a Magyar Kincsek Ünnepét, melynek keretében idén két mű is elhangzik Dubrovay Lászlótól. Délelőtt Baráti Kristóf szólójátékával hallgathatják meg az érdeklődők a 2. hegedűversenyt, este pedig a 3. Magyar rapszódia tárogatóra, cimbalomra és zenekarra című darab ősbemutatójára kerül sor Kiss Gy. László és Szalai András közreműködésével. A Kossuth–díjas zeneszerzővel ennek alkalmából beszélgettünk.
– Sokféle műfajban alkotott élete során, de a „magyar rapszódia” többször is foglalkoztatta. Miért vonzódik ehhez a zenei formához?
– Nagyon kedves és izgalmas műfaj számomra. Van egy lassú és egy gyors tétele. A lassú sokféle érzékenység és mondanivaló zenei ábrázolására alkalmas: nemzeti fájdalmakat, konfliktusokat, harcokat, a bennünk munkálkodó iszonyatos erőknek az összecsapását is meg lehet jeleníteni benne, de például a magyar táj szépségét is.
Sokszor épp egy szép magyar táj emléke vagy megjelenése az az erő, amely dramaturgiailag továbblendíti a darabot a pesszimista hangulatból vagy zenei intonációból, és innen jöhet egy olyan gondolat, ami akár szakrális területre is eljuttat, egy fohászhoz, imához vagy egyszerűen csak egy felfelé törekvő segélykéréshez. Ez a gondolat sokszor célba ér, ezért aztán a gyors tétel egyfajta örömteli, boldog tánccal, vicces, humoros elemekkel, motívumokkal, hangszínekkel kombinálva nagyszerű játékra ad lehetőséget. Ilyen módon a mű a negatív és pozitív pólusokkal egységes nagy kompozícióvá képes összeállni.
– Az első rapszódiájában a klarinét kapott főszerepet, a másodikban a hegedű, új művének pedig már a címében is megjelenik a tárogató és a cimbalom. Honnan jött az ötlet, hogy ezúttal épp ezt a két hangszert használja?
– A magyar rapszódiával rendszerint társítom a versenymű műfaját, és mindig lehetőséget adok benne egy-egy szólistának, hogy megmutassa virtuóz képességeit, hangszerjátékának szépségét, különböző zenei hangvételeit, és ezeket magyar elemekkel ötvözöm. Ez kapcsolódik ahhoz, amikor megismerem egy-egy hangszer olyan kitűnő előadóművészét, mint például Kiss Gy. Lászlót, aki a tárogató nagymestere: a legszebb hangú tárogatójátékos. A cimbalom területén Szalai András szintén kiváló művész, vele is többször együttműködtem már. Egyszerűen jött az ötlet, hogy ez a magyarsághoz történelmileg kötődő két hangszer izgalmas hangszíne révén kitűnően alkalmas a magyar táj, magyar életérzés kifejezésére.
– A 2. hegedűversenyt is a virtuozitás ihlette, hiszen Baráti Kristófnak írta 2011-ben. Most is ő lesz a szólista, akárcsak a hajdani bemutatón.
– Először Várdai Istvánnal hallottam együtt játszani Kristófot, és rögtön az a gondolatom támadt, hogy műveket kell írnom nekik, mert mindenkit elvarázsoló hangon tudnak muzsikálni. A hegedűversenyből a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával készült egy szép felvétel. Amit Kristóf akkor és már az Olasz Intézetben megrendezett ősbemutató során a második tételben produkált a hangképzés és hangformálás művészete területén, az az érzékenység, muzikalitás, kifejezőerő, fájdalom és öröm egyszerűen csoda volt. Nemrég újra meghallgattam ezt a felvételt, és ismét elámultam Kristóf produkcióján. Biztos vagyok benne, hogy most is nagyon jó előadás lesz.
– Az Ön életművével kapcsolatban rendre megemlítik a magyar hagyományok és az újítás iránti kettős elkötelezettségét, illetve munkásságát az elektronikus zene területén. Az új utakon szerzett gazdag tapasztalatai hogyan épülnek be egy olyan hagyományos műfajba, amilyen a hegedűverseny?
– Ezek a tapasztalatok rengeteget jelentenek az új hangminőségek képzése területén. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a zeneszerző agyában el van raktározva egy bizonyos mennyiségű hangminőség, mint egy komputerben. Ha valaki csak a pontszerű, tehát csupán a tizenkét hangra épülő hangrendszer hangminőségeit raktározza el, akkor az nyilván sokkal kevesebb, mint ha zajeffektusokat, a hangszerek más, új hangjait vagy akár gépekkel előállított elektronikus hangokat is számításba vesz. Utóbbi esetben természetesen sokkal több elemből képes kombinálni és létrehozni új hangzásokat, sőt akár egy új zenei nyelvet is. Minden igazán nagy zeneszerzőre jellemző, hogy saját, egyedi zenei nyelve van, amiről rögtön fel lehet ismerni.
Az is nagyon fontos, hogy korszerű legyen ez a zenei nyelv. Ehhez ma hozzátartoznak a komputertechnika és a hangkutatás területén szerzett ismereteink is. Így olyan zenei nyelvet lehet létrehozni, amelybe minden formai elképzelést be lehet építeni. Az nem korszerű, ha ma valaki modális harmóniákkal, 19., 18. századi vagy akár négy-ötszáz évvel ezelőtti zenei stílusban komponál. Vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen nem fejleszthetők tovább, mert kikristályosodtak a múltban. Gyönyörűek, és úgy jók, ahogy vannak.
Természetesen ezeket is be lehet építeni mindenféle kombinációban. Például csodálatosak a népzenei elemek, amelyek közkincsnek számítanak, de elengedhetetlen, hogy ezt továbbgondoljuk. Én a polipentatóniával olyan dallamrendszert alakítottam ki, amelynek valamennyi eleme pentaton, magyar, de mind a tizenkét hangot használja, így a legmodernebb eszközzé válik.
Mindig izgattak a hangszereknek azok a lehetőségei, amelyek akusztikai felépítésükből fakadnak, s amiket még nem használtak a zeneszerzők. A hangszerekről alkotott mai akusztikai ismereteink sokkal gazdagabbak, mint ezelőtt ötven vagy száz évvel. Találhatunk olyan lehetőségeket, kifejezésmódokat vagy játéktechnikákat, amelyeket eddig nem alkalmaztak. Szeretek ezen a téren sok mindent kipróbálni, hogy a közönség halljon olyan új dolgokat is, amelyekre csak a mai hangszerek képesek.
– A művei előadására készülve részt szokott venni a próbafolyamatban?
– Amikor csak tudok, természetesen elmegyek a próbákra. Nem mindegyikre, mert vannak olyan technikai jellegű alkalmak, például a stúdió- vagy műhelymunka során, amikor egységesítik a hangzást, vagy pontosítják, mit kell együtt, illetve külön játszani. De amikor megszólal a teljes zenekar, és jönnek a szólisták, még nagyon sok mindent lehet korrigálni. A zeneszerzőnek van elképzelése, ahogy a művet elgondolta és megírta, s így van lehetőség arra, hogy a zenekarral közösen megtalálják a különböző hangszínkombinációk dinamikai arányát, azokat a legszebb és leggyönyörűbb dolgokat, amiknek eredményeként aztán létrejön az előadás.
– A most először felhangzó 3. Magyar rapszódiát Keller Andrásnak és a Concerto Budapestnek írta. Miért nekik ajánlotta e művet?
– A Concerto Budapest kiegyenlített, sokféle dinamikával és hangszínen megszólaló, gazdag és színes hangzásával, pontos és fantasztikus játékával Magyarország egyik élvonalbeli zenekara. Óriási dolog, és kitűnő, hiánypótló gondolata volt Andrásnak, hogy évről évre egész napos fesztivált szenteljenek a magyar zene népszerűsítésének. Ebben a formában egyedül ők vállalkoznak erre a feladatra. Az én darabjaimat is többször játszották már. Mindig élvezetes volt az elementáris erejű előadásuk és a fogadtatása is. Arra gondoltam, hogy akik ennyit tesznek a magyar zenéért, megérdemlik, hogy írjak nekik egy darabot.
A legutóbbi próbán meg is említettem ezt, és nagyon örültem az igen szeretetteli fogadtatásnak. Fontos egy zeneszerző életében, hogy megszólaljanak művei, és le tudja mérni, mi hogyan sikerült, mire hogyan reagál a közönség, mire nem reagál, mit lehet tenni, hogy az előadóművész, a szerző és a közönség közötti kapcsolat ideális legyen.
