A BDZ mindig mosolygós trombitaművészét, Nagy Antal Endrét, az együttes Az évad művészének választotta 2016-ban. Hangszerekről, hobbikról, családról és a kávéfőzés rejtelmeiről kérdeztük.
– Először is gratulálok „Az évad művésze” díjhoz! Meglepődtél, mikor a te neved hangzott el?
– Igen, nagy meglepetés volt, mert eddig szólamvezetők kaptak csak ilyet. Úgy érzem, hogy ez egyfajta szimpátia a zenekar részéről, és gondolom azért szavazhattak rám, mert sokat vagyok itt – (nevet) –, és mert mindenkivel igyekszem a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani.
NÉVJEGY: Nagy Antal Endre
Született: Zalaegerszeg, 1983. 05. 14.
Háziállata: Bessie, 8 éves puli
A trombitálásról: „A nők számára sem lehetetlen.”
A zenész létről: „Élvezem ezt a pezsgést, hogy ennyi mindent csinál az ember. Ez a bohém élet hozzám közel áll. Nem is tudnék hétköznapi életet élni.”
Ha nem trombitálna, melyik hangszeren játszana?: Zongorán. Az otthoni hangszeren a Tristant szokta bogarászni.
Kedvenc zenéi az operákon kívül: Sir John Eliot Gardiner és zenekarai, Solti felvételei, Schumann, Schubert dalai, olasz dalok
Újság, tévé, rádió: nem, nem, nem
Tervei a jövőre: Minél tovább a zenekarban, minél több magas színvonalú projekt a kvintettel szerte a világban.
Jó tanácsa az olvasónak: Kilós kávét nem szabad venni!
– Otthon mit szóltak ehhez a szép elismeréshez?
– Mindenki nagyon örült, édesanyám különösen. Ezúton is szeretném megköszönni a zenekarnak a bizalmat, hogy ilyen sokan rám szavaztak, mivel szakmailag vannak erre sokkal érdemesebbek is az együttesben.
– Hogy kezdődött zenei pályafutásod?
– Lentiben nőttem fel, ez elég messze van innen, egy kisváros a szlovén határ mellett. A bátyám trombitált, és nekem is nagyon megtetszett ez a hangszer. A nagy vonzalomnak az lett a vége, hogy egyszer csak év közben bejelentkeztem a trombita tanárnál, de úgy, hogy a Süss fel napot már el tudtam játszani.
– Melyik iskola is volt ez, ahova az év közepén rontottál be?
– A Lenti Állami Zeneiskola, ma már Ádám Jenő Zeneiskola Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.
– Mi volt az első találkozásod a komolyzenével?
– Vidéki kisvárosokban nem gyakran hallani komolyzenét. Lentiben fúvószenekari kultúrával ismerkedtem meg, ami nem a szó szoros értelmében vett komolyzene. Akkor ismerkedtem meg szép lassan, fokozatosan a klasszikus zenével, amikor körvonalazódott, hogy én bizony a trombitálással fogok foglalkozni. De, hogy konkrétan mi volt… Talán ének-zene órán Mozart Kis éji zenéje a legkorábbi emlékem, azt nagyon szerettem.
– Lentiből aztán felköltöztetek Pestre.
– Igen, középiskolás koromban költözött fel az egész család Budapestre. Mindannyian itt tanultunk gyerekek, és a családom nagyobbik része amúgy is Pest megyében él, ezért ez jó megoldásnak tűnt. A Bartók Béla Konzervatórium elvégzése után pedig a Zeneakadémián tanultam tovább. A Bartók Konziban Simon Attila volt a tanárom, akitől nagyon sokat tanultam, de sokat köszönhetek még Varasdy Frigyesnek is, valamint Velenczei Tamásnak, aki a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása.
– Nehéz megtanulni trombitálni?
– Az a nehézsége a trombitának, hogy gyakorlatilag minden nap újra kell tanulni.
A reggeli első hangok borzasztóak, csak a „befújás” után kezd el szólni a hangszer. Emellett természetesen rendszeresen kell ahhoz gyakorolni, hogy az izomzatot karban tartsuk. Ez inkább sportteljesítmény.
– Mennyi idő, mire kijön egy rendes hang?
– Ez adottság kérdése; van, aki felveszi a hangszert és rögtön az első hangja jó, van, aki évekig kínlódik, mire valamire ráérez.
– Vannak speciális gyakorlatok, amiket el szoktatok végezni hozzá?
– Igen, rengetegféle módszer van. Amerikában erre nagy hangsúlyt fektetnek, főleg a légzésre, illetve az ansatz-technikára, azaz a befúvási módra. A szakdolgozatomat is ebből írtam a Zeneakadémián, úgyhogy van otthon egy nagy stóc módszertani anyagom. Igen sokat lehet belőlük tanulni! Itthon ennek a szakirodalomnak a töredéke ismert csak, de szerencsére a volt főtárgy tanáromtól, Varasdy Frigyestől jelentős mennyiségű anyagot kaphattam. Ugyanis amikor a ’60-as ’70-es években az Állami Hangversenyzenekar Amerikában járt, a szólótrombitása, Inhoff Ede sok szakirodalmat hozott magával. Ezeket idehaza Varasdy Figyessel közösen lefordíttatták, volt, amit ki is adattak. Ede bácsi ezen kívül felkereste az amerikai professzorokat, hogy tanuljon tőlük. Magyarországon ebben az időben lendült fel a rézfúvósoktatás.
– És akkor egy trombitaóra úgy indul, hogy az ember csak az arcával foglalkozik?
– Nem, trombitaórára már befújva kell érkezni, különben elmegy vele az óra. A befújás magánügy.
– A számtalan trombitaóra után hogyan kerültél a BDZ-hez?
– 18 éves, elsős zeneakadémista voltam, amikor először kisegítettem itt. Arra is emlékszem, hogy Berlioz VII. szimfóniája ment. Nagyon nagy élmény volt nekem, hogy egy hivatásos zenekarban, egy nagy műsorban próbálhattam ki magam. Néhány hónapra rá volt egy próbajáték, amin sikeresen szerepeltem, így már lassan 15 éve itt dolgozom. A trombitaszólam a legöregebb; 15 éve változatlan.
– És milyen ez a trombitaszólam, azon kívül, hogy „öreg”? Milyen az élet benne?
– Nagyon jó együtt dolgozni, mert nagyon erős a szólam. Magas a szakmai színvonal, és mindig számíthatunk egymásra munkatársként is. Sokat tanulunk egymástól, főleg én a két kollégámtól: Csatos Ferenctől és Monoki Attilától. Mindketten nagyon nagy húzóerők. Természetesen, mint minden kapcsolatban, itt is vannak hullámvölgyek, de ezeken mindig felül tudtunk kerekedni. Jó érzés beülni a szólamba.
– Akkor jó barátok is vagytok? Lehet ezt így mondani?
– Lehet így mondani, igen. Ugyan a sok munka miatt nem gyakran járunk össze munkaidőn kívül, mert a maradék idejét mindenki a magánéletére szánja, de természetesen, ha például nyáron adódik alkalom, akkor szervezünk összejöveteleket. Csatos Ferinél – trombita-szólamvezetőnk – többször is volt már kerti buli, és olyankor az egész szólam igyekszik megjelenni.
– Hollerung Gáborral is ilyen jó a viszonyod?
– Nagyon jóban vagyok vele, úgy érzem, sokat tanultam tőle, ez a 15 év mindenképpen nyomot hagyott bennem. Mint együttesvezető is nagyon nagy elismerést érdemel, mert egy szimfonikus zenekart ennyi időn keresztül állandóan egy felfelé ívelő pályán tartani szerintem kuriózum Magyarországon. Nem is beszélve arról, hogy szakmailag is nagyon magas értéket képvisel.
– Úgy tudom, a BDZ-n kívül muzsikálsz még egy kisebb együttesben is.
– Igen, az In Medias Brassban, ami már lassan 6 éves lesz. A rengeteg verseny és fesztivál mellett most ez a rézfúvós kvintett is önálló fesztivált és versenyt rendez áprilisban Szentendrén, ami egyben egy nemzetközi kamarazenei verseny is lesz, külföldi vendégekkel. Egyelőre úgy tűnik, nagy az érdeklődés, többek között Hollandiából, Franciaországból és persze Magyarországról is. 3-6 fős együttesek jöhetnek, négy különböző korcsoportban. (Az interjú 2017-ben készült.)
– Ezzel az együttessel merre fordultatok már meg?
– Dél-Koreában kezdtük, ott volt az első versenyünk, ahonnan első díjat hoztunk haza. Ekkor határoztuk el, hogy mi így együtt maradunk. Hét versenyen öt első díjat, és két második díjat nyertünk. 2011-ben Junior Prima díjjal tüntették ki az együttest. De nem csak az eredmények tartanak össze minket, nagyon jó barátok is vagyunk. Európában is számos helyen jártunk már, de Amerikában, Dubaiban, Koreában és Japánban is sokat muzsikálunk. Tavaly nyáron például a szigetországban önálló szervezésű koncertturnénk volt.
– Lelkes zenebarátok a japánok?
– Igen, az ázsiaiak az európai kultúrát nagyon sokra becsülik, úgy látom. Szívják magukba a tudást. Sokáig megmosolyogták őket Európában, de ma már mindenkinek el kell ismerni, hogy rendkívül magas színvonal jellemző rájuk. Gyakorlatilag európaiak és amerikaiak tanítják őket.
– Mit lehet tudni a családodról?
– Most már négyen vagyunk, 2016 szeptemberében született meg a második gyerkőcöm, ő kisfiú – Lázár –, a nagyobbik pedig lány – Emma, ő iskolás. Feleségem, Lívia most otthon van a picivel, de egyébként vegyészmérnök. Ő is kötődik a zenéhez, mert bár nem hivatásosan, de hegedül és brácsázik. Van egy vonósnégyese is, rendszeresen vannak koncertjeik. A házimuzsikával is ő ismertetett meg. Feleségem családja és barátai rendszeresen összeülnek kamarázni, Haydn-, Mozart- vagy akár Brahms-vonósnégyeseket játszanak. Enni-innivaló is ki van készítve ilyenkor, kellemes beszélgetések zajlanak. Korábban nem találkozhattam ilyennel, így ezt most még inkább élvezem.
– A gyerekek fognak zenét tanulni?
– Szeretném, ha tanulnának, igen. A kislányomnak van is egy 1/32 hegedűje (ez a legkisebb méret), lila színű, de sajnos nem játszik rajta.
– Miért nem?
– Mert rájött, hogy nehéz. (nevet) Félretette, hogy majd később… De most jár balettozni, és ezt egyelőre nagy lelkesedéssel csinálja. Otthon pedig szívesen pilinckázik a zongorán. De nem egy Kocsis Zoltán…
– A te hangszered nem is lila, és többet is játszol rajta. Mit kell róla tudni?
– Egy trombitásnak nem egy, hanem több hangszerre van szüksége, különböző hangolásokban és különböző rendszerekben. Préda László kitűnő trombitaművésztől és trombitakészítőtől a zenekar nemrégiben például vásárolt barokktrombitákat, és elsősorban a klasszikus műveket, de könnyebb barokk műveket is megpróbáljuk ezeken játszani. A barokktrombita teljesen más játékmódot igényel, amit mi ugyan nem tanultunk, de persze igyekszünk rajtuk szépen muzsikálni. Szerintem tűrhetően használjuk őket…
– Említetted, hogy különböző rendszerű trombiták vannak.
– Igen, a modern hangszereket kétfajta építésben használjuk, amerikai és német. Az amerikai rendszerű hangszerekben dugattyúk mozognak fel-le, a német rendszerű trombiták – a kürtökhöz hasonlóan – forgóventillel működnek. (A barokk trombitánál egyik sincs, ott az ember magára van hagyva a szájával.) Az alapvető különbség azonban nem a rendszerekben rejlik, hanem a cső hosszúságában. Az amerikai trombitánál 40 centimétere van a levegőnek, hogy a gépekhez érjen, míg a németnél 15 cm után jön az említett forgóventil. Ettől teljesen megváltozik a hangzás, a német hangszer sokkal puhábban, teltebben szól. Ezek jobbak a klasszikusokhoz, mint például Mozart-, Beethoven-, Brahms-, Wagner-darabokhoz, míg az amerikai típusúak a filmzenékhez illetve a modern zenékhez illenek inkább, például Bartók, Bernstein zenéihez. Mindkét típusú hangszerrel muzsikálunk a koncerteken.
– És melyik volt ezek közül a koncertek közül a legemlékezetesebb számodra?
– Az egyik ilyen Mahler III. szimfóniája volt a Müpában körülbelül 5 éve, melyet Roberto Paternostro vezényelt és én játszhattam benne a postakürt szólót. Ez óriási élmény volt számomra. Nagyon szeretem az operákat, így az összes opera-előadás is nagyon emlékezetes, például a Don Carlos, ami pazar szereposztással ment, de nagyon várom a Rossini-koncertet is. (A koncert 2017. február 18-án volt a Müpában.)
– Lelkes operalátogató is vagy?
– Ha időm engedi, akkor igen, de otthon rengeteg operát hallgatok. Hatalmas lemezgyűjteményem van, ez az egyik nagy hobbim.
– Hány darab lemezről beszélünk?
– Teljes operából 250 körül van. Ezen felül természetesen az internet is kimeríthetetlen forrás.
– Melyik a kedvenc? Van egyáltalán?
– Nincsen, mindig az, amit éppen hallgatok. Egy-egy operából van 8-10 felvételem, partitúrával illetve szövegkönyvvel a kezemben hallgatom ezeket, nagyon el tudok mélyedni bennük. De az abszolút kedvenceim a Mozart-operák. Mostanában például a Figaro házasságát hallgatom.
– Miért ez a nagy szerelem?
– Ami engem megfog az operában, azon túl, hogy milyen maga a zene, az az énekhang. Az engem elvarázsol. Sokkal több lehetősége van a kifejezésre az énekesnek, mivel a hangszere benne van a torkában. És az egy csoda, hogy egyetlen emberi hang betölt egy egész színházat, pedig egy egész zenekar tombol alatta az árokban. Mikor színpadi zene alkalmával néha ott állhatok a színpadon, és mellettem üvöltenek az énekesek, az hátborzongató élmény.
– Szeretsz olvasni. Milyen könyveket forgatsz szívesen?
– Mindenevő vagyok, mert mindent olvasok, vallásos tárgyú könyvektől kezdve a filozófián át egészen a ponyváig, minden jöhet. De leginkább a 20-21. századi szépirodalmat szeretem, ez áll a legközelebb hozzám, mert olyan problémákat feszeget, amik körülvesznek bennünket. A kortárs művészetek hozzátartoznak az életünkhöz, nem kell őket feltétlenül szeretni, de rólunk, nekünk szólnak.
– Van is időd erre?
– Utazás közben szoktam olvasgatni.
– Van még ezen kívül másik hobbid?
– Igen, hogyha ezt hobbinak lehet nevezni, akkor a kávézás. Nemrég beruháztam egy kézműves kávéfőzőgépre, egy karos fajtára. Azt kell erről tudni, hogy egy csésze kávé elkészítése tizenöt-húsz percet vesz igénybe. De megéri, mert igazán finom kávét lehet vele főzni.
– Mit művel ez a gép negyedórán keresztül?
– Az előkészületek tartanak sokáig, maga a főzés az fél perc. Magam darálom a kávét, de nem mindegy, hogy hogyan és milyen darálóval. A gépben található bojler felfűti a vizet, ez alatt én megtöltöm a szűrőtartót, de az sem mindegy, hogy hogyan, a megfelelő tömörítésen sok múlik. A csészét is elő kell melegíteni, mert a hideg kávéscsésze lehűti a kiérkező kávét. Most már egyre ügyesebb vagyok, úgy érzem, és egyre finomabb és habosabb kávét tudok készíteni. De még az is lehet, hogy Ablonczy Kevével – aki szintén nagy kávés, és a zenekar klarinétszólamának oszlopos tagja – egy kávékészítő tanfolyamra is ellátogatunk. Képes vagyok félórával korábban kelni reggel, hogy finom kávét ihassak.
– A darálás mellett a tekerés is a kedvteléseid közé tartozik.
Igen, a kerékpározás a másik nagy kedvencem. Azért kezdtem el biciklizni, mert korábban rendszeresen jártam úszni, de később, hogy családom, gyermekeim lettek, már nem maradt rá időm. Így egy olyan sportot választottam, ami időben hatékonyabb; ez egyben közlekedés is. Annyira rákaptam, hogy voltak olyan évek, amikor mindenhova csak kerékpárral jártam, akár hóesésben, sárban, vagy mínusz 19 fokban. Ezt mind a mai napig csinálom, ha erőm engedi.
– Akkor a próbákra is biciklivel jársz?
– Igen, de most már autóval is közlekedem.
– Nemrég lett jogosítványod, azt hallottam.
– Igen, egy éve. Ez egy aranyos történet. Egyik alkalommal este fejeztük be az órát, és az oktatóm megengedte, hogy hazavezessek. Éppen akkor jött haza a lányom is az óvodából, meglátott és teljesen odavolt, hogy „Apa! Apa vezet! Te tudsz vezetni, Apa? Jaj de jó!” És természetesen az oktató is teljesen elolvadt.
– Hogyhogy vezetésre adtad a fejed?
– Leginkább a gyerekek miatt. A tömegközlekedés velük nem olyan egyszerű. A biciklimre meg nem ültetem őket, mert én veszélyesen biciklizem.
– Ezt nem tudom rólad elképzelni!
– Hát én megyek rendesen!
– Motorozni sosem akartál?
– Úgy gondolom, hogy az túl veszélyes lenne – az én biciklizési stílusomból kiindulva. (nevet)
– Muszáj megkérdezzem: igaz az az állítás, hogy a trombitaművész citromnyalogató közönséggel szemben nem tud trombitálni?
– Ezzel mindenki szokott viccelni.
– És tényleg így van?
– Nem! Azt gondolja mindenki, hogy ha citromot látunk, beindul a nyálelválasztásunk, és emiatt nem fog szólni a trombita. De hát ez nincs így. A citrom hatástalan!
Az interjú a Hangoló 2017. tavaszi számában jelent meg.
Azóta nem telt el ugyan nagyon sok idő, de Anti életében lényeges változások is történtek azóta. Ő maga így foglalta össze a legfontosabbakat:
2017 szeptemberétől Gentben (Belgium) élek a családommal. Feleségem elnyerte az Európai Bizottság által finanszírozott Marie Curie kutatói ösztöndíjat, így most a Genti Egyetem posztdoktora. Emma lányom itt kezdte az iskolát, most 7 és fél éves. Fiam, Lázár pedig szeptemberben tölti be a második életévét. Szakmai tapasztalataimat igyekszem itt is gyarapítani, több felkérést is kaptam helyi zenekaroktól, többek között a B’Rock Orchestrától. 2018/19-es szezonban több alkalommal játszhatom Haydn Esz-dúr trombitaversenyét Brugge-ben szimfonikus zenekarral. 2019 őszétől visszatérek a Dohnányi Zenekarba, amit nagyon várok.