Kerekes Józsefet, a Vígszínház művészét a legtöbb néző vígjátékok színpadi és szinkronszerepeivel azonosítja. A Hallgatni Aranyt! projektben két verset és egy levelet tolmácsol, a hallgatók pedig akik a művek tartalma miatt mind a költőt, mind a színművészt új oldaláról ismerhetik meg.
– Mennyire komfortos helyzet számodra a versmondás? Vannak színészek, akiknek a színpadi közös játék, a partner, a darabbeli drámai helyzet kellemesebb kapaszkodót jelent, mint egy versbeli.
– Fontosan számomra a versek. Vannak olyan életpillanatok, felfokozottabb érzelmi helyzetek – például ilyenkor, halottak napja kapcsán –, amikor bizonyos versek, költők, akik hirtelen megszólítanak, vagy csak véletlenül felütök egy kötetet, és egészen másképp érintenek meg a szavak. És bár nagyon szeretem a verseket, inkább a színpadi társasjátékot választom. Mindenkit tisztelek, aki kiáll, és érzelmileg, értelmileg megérintő mond verset, azokat a kollégákat pedig különösen, akiknek van bátorsága monodrámához, mert másféle koncentrációt igényel, másféle felelősségtudatot, miközben persze, a sikerélmény is nagyobb egy ilyen esetben.
https://papageno.hu/featured/2018/10/van-mit-tanulnunk-aranytol/
– Vannak fontos Arany-élményeid?
– Egyetlen Arany-élményem nincs. Arany megkerülhetetlen, életét, verseit megismerjük az iskolában. Ha azt mondom, „Este van, este van: / kiki nyúgalomba!” vagy „Edward király, angol király. / Léptet fakó lován”, mindenki azonnal tudja, miről, kiről van szó. Arany a magyar kultúra közkincse. Ráadásul az a nyelv, amin írt, az a gazdag szókincs, maga a csoda. A fordításai is egészen különlegesek, és inkább maradok nála vagy Kosztolányinál, ha például Shakespeare-ről van szó. Szokták mondani, nehezen érthető a mai fülnek, így aztán mint egy szellemi rágógumit „adják oda” az új fordításokat. Természetesen ezek között is vannak remek művek, de nem hiszek a leegyszerűsítésben. Ebben konzervatív vagyok, úgy gondolom, semmi nem indokolja, hogy ezeket a régi klasszikusokat kidobjuk vagy felülírjuk.
– Egy levél és egy egészen rövidke, alig 28 másodperc alatt meghallgatható, kétsoros vers mellett egy melankolikus, veszteség- és életösszegző művet is kaptál. Az Évek, ti még jövendő évek-et alig 33 évesen írta Arany. Meglepődtél, hogy a rendező ezzel rád gondolt?
– Abszolút, és nem győztem neki hálálkodni, hogy rám gondolt. Én még a régi iskola neveltje vagyok: jóleső és megtisztelő volt a felkérés, hogy egy ilyen illusztris társaságba beválogatott. Az pedig, hogy ezt a verset megkaptam, külön öröm volt számomra. A vers ugyanis egy sokak által kevéssé ismert Aranyt mutat meg: 1850-ben, a szabadságharc után azt fogalmazta meg, hogy egyedül maradt, számos fontos barátját elvesztette, de neki menni kell tovább.
A levél is borzasztó érdekes volt, már csak azért is, mert ma már az idősebb generáció tagjain és romantikus lelkeken kívül nem levelezünk egymással, csak dobunk egy e-mailt. Akkoriban viszont ez volt az egyetlen mód, hogy az emberek jelezték, érdeklődnek a másik iránt. Az élet apró, hétköznapi történései hírértékkel bírtak, és jórészt ezeket osztották meg egymással. Ez a levél is ilyen. Egy mondatban összefoglalhatnánk a tartalmát: Arany megírta Tompa Mihálynak, hogy kirándultak, de az a stílus, az a részletesség, amivel megeleveníti az eseményt, azok a fordulatok, amiket 2018-ban már nem is ismerünk, nem is értünk, egy egész más világba visznek el. Ez szintén kihívássá tette a feladatot, de az értelmezésben sokat segített a rendező, Markovits Ferenc, és az egyik szakértő, Kulin Ferenc irodalomtörténész, aki a hitelességre, a szöveghűségre ügyelt. Sokaknak apróságnak számíthat egy ékezet, egy vessző megléte vagy hiánya, az értelmezést viszont egészen másfelé is viheti, nem beszélve a korhűségről. Ebből a szempontból is érdekes játék volt.
Évek, ti még jövendő évek
My hair is gray, but not with years.
ByronÉvek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és – nem él!Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: érem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? –
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza
– Nem mindig – a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is… porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!(1850 febr. 15)