A Nemzeti Táncszínház a magyar néptánc ifjú Bartókjainak is épült, mondja az épületet tervező vezető építész. Zoboki Gábortól azt is megtudtuk, hogy nyitott és egyszerűen átlátható, egy mondatban összefoglalható konstrukció megalkotására törekedtek, ahol a táncesemények szabadságát a legkevésbé korlátozza a tér.
– Hogyan találták meg ezt a 19. századi ipari épületet, amiből végül megszületett a Táncszínház?
– Az új Táncszínháznak egy igazán sokarcú műfaj lehetőségeit kell megteremtenie. Magyarországon az intézmény teret kell adjon mind a klasszikus, mind a kortárs, mind pedig a hagyományőrző társulatoknak. Végül nagyvonalú döntés született, hiszen a Csipkerózsika-álmában szunnyadó Millenáris egyik csarnoképületét ajánlhattuk fel. Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója megtalálta a Millenáris új szívét, és meggyőződésem, hogy az újra elkezd majd dobogni. A sokféle igény kiszolgálására egy olyan tér a legalkalmasabb, amely a legkevésbé korlátozza a táncesemények szabadságát. Erre egy funkcióját vesztett ipari csarnok a legalkalmasabb.
– Hogyan kezdődtek a munkálatok?
– A Táncszínház tanácsadó testülete egy olyan sokarcú társaság, amely képviseli a folklórtól a kortárs táncig, a nagy népzenei fergetegestől a legszélsőségesebb Frenák Pál-előadás világáig, mindenkit. Velük folyamatosan egyeztetnünk kellett, de hamar kiderült, hogy a célok ugyanazok. A ház, az ő vágyaik és egy építészeti álom fúziója. Az igény, hogy ez az épület egy közösségteremtő intézmény legyen, végig segítette a közös gondolkodást.
– Az egész parkot magához öleli a legyezőszerű tető és a hatalmas üvegfalak. Mennyire volt nehéz megtalálni azokat a szimbólumokat, motívumokat, amik még a tánchoz is hozzákapcsolják az embert?
– Lehet ez egy táncos legyezője, egy libbenő szoknya, egy hullám, egy dinamikus mozdulat – bármi. De tény, hogy mindannyian ugyanazt gondoljuk. Ebben a légies, modern formában benne van a tánc, a mozdulat világa. A jó építészetnek van materiális és spirituális megközelítése. Mi nem kimondottan a jelteremtéssel voltunk elfoglalva. Az említett „kettősségben” az a legszebb, hogy az épület üzenetén túl, ugyanúgy megjelenik benne a praktikum és multifunkcionalitás. Egy ekkora háznál az a jó, ha nem olyan bőbeszédű, mint én. Ez az épület nem a „barokk” gondolkodásé, inkább a „reneszánszé”. Nyitott és egyszerűen átlátható, egy mondatban összefoglalható.
– A Millenáris nyitott színpad helyén, most a hatalmas előcsarnok van. Hogyan próbálták megteremteni a zárt csarnok és a park közötti kapcsolatot?
– A nyitott közösség fogadó teret tudatosan egy zárt, de mégis nyitott előcsarnokká alakítottuk. Ertl Péterben és bennünk is megvolt a vágy, hogy ez az előcsarnok olyan legyen, ahol lehet reggelizni, meginni egy kávét vagy egy pohár pezsgőt – ahová be lehet menni tangót tanulni és beszélgetni a táncosokkal a büfében. Ezeket az igényeket fűzi össze a lépcsőrendszer, amely sokkal lazább, mint a 19-20. századi középületek formálisabb lépcsőházai. Ezen kívül a van 4-5 olyan pont a csarnokban, ahol mást látunk és más térbeli állapotot érzékelünk. Nem láttam benne soha embert, csak a megnyitón. Ez egy építésznek talán a legnagyobb kihívás, mert nincs főpróba, sőt, próba sincs. Megálmodunk egy teret tele emberekkel, és csak akkor látjuk, amikor már kész.
– Mennyire volt nehéz megtalálni az újítást és a kihívást a praktikusság mellett?
– A nagyterem, a stúdiók nagyon komoly funkcionális előírásoknak kell, hogy megfeleljenek. Ebben az újítás veszélyes lehet. Azt megcsinálni, hogy egy próbateremben folyamatosan jó, szórt fény legyen, legalább akkora kihívást jelentett, mint a virtuóz előcsarnokot megálmodni. A nagyteremben – a közönség által használt lépcsőrendszernek – legalább hat formája van. Lehet centrálisan, frontálisan, hosszú kifutóra és ívesen is rendezni, tehát bárhogyan ki lehet használni. De kell még egy kis idő, hogy kitapasztalják. Meg persze az is, hogy jöjjön egy olyan alkotó, aki talán még csak a Táncművészti Főiskolán próbál. Esetleg egyszer azt mondja, hogy a nagyteremben esik az eső, felettünk lebeg három táncos és közben mi csak ülünk alattuk a nézőtéren, félkörben, vágyakozva.
A házakat nem az építészek lakják be, azt szoktuk mondani, minimum 5 év, míg a funkcionális szokások kialakulnak.
– Milyen anyagok dominálnak és miért?
– A nagyterem multifunkcionális tere az ipari csarnok, ahol az acélé a meghatározó szerep. Viszont az előcsarnokban a magyar folklórnak állítottunk emléket. Nyilvánvalóan a fa, a tölgyfa, a fenyő a meghatározó anyag itt. Ott azt kell megéreznünk, hogy Erdélyben vagyunk. Melegséget, finom „hozzánk-bújást”, ölelést csak a fa tud közvetíteni. De amikor jön egy keményebb technikai kérdés, akkor az acél könnyűsége és formálhatósága a kulcs. Az összes többi csak kiszolgálja ezt a két anyagot.
– Önnek mi a kapcsolata a tánccal, a táncművészettel?
– A nagynéném tanított balettozni gyerekkorunkban. Nem volt Seregi-féle Spartacus-előadás nélkülem a nyolcvanas években! De csak későn adta meg az élet, hogy megismerhettem Seregi Laci bácsit. Jártam Béjart és Róna Viktor nyakára, találkoztam Barisnyikovval a párizsi Operában. Ők legalább akkora idoljaim voltak, mint az operaénekesek. Tizenöt évesen kerültem be a Bartók Táncegyüttesbe. Egy legendás korszakban. Nehéz visszaidézni, mert nemcsak a szakmai teljesítmény, hanem egy túlfűtöttség, egy társadalmi normáktól való leválás is jellemezte akkor ezt a mozgalmat. A Trianon után leszakított országrészek kultúráját raktuk föl a színpadra.
Mesterem, a kor zseniális Rábai Miklósa, Tímár Sándor volt. Utána a Zalai Táncegyüttesben Orsovszky István technikáján cseperedve folytattam tanulmányaimat és kicsit a jazz-balett felé sodródtam, Jeszenszky Endre karmaiban.
De amint lediplomáztam megszakadt a tánccal a kapcsolatom.
– Mennyit merített ezekből az emlékekből?
– Nem jó, ha egy koncerttermet egy amatőr zenész, vagy egy táncszínházat egy amatőr táncos tervez meg. Ennek ellenére, nem jelent hátrányt, ha az ember tudja milyen az, amikor egy gyors táncrendváltásnál az oldalszínpadon kell letépni egymásról a csizmát, és hirtelen kell átöltözni széki legényesből szatmári csárdásba. Ezért igazából ezek az emlékek, ahogy egy táncos él az előadás alatt, meghatározók. Úgyhogy, segít is, meg gátol is. De ez egy szakma. Táncszínházat tervezni profi munka, amibe én azt mondom, hogy a táncos ne szóljon bele, mert nem tudja, hogy az utózengési időnek milyennek kell lennie a térben. És ennek irodalma sincs. Tehát a Müpával és a Táncszínházzal Magyarország történelmet is ír, mert ilyen multifunkcionális, több műfajt kielégítő épület alig épült Európában.
– Miért lehet fontos a Táncszínház nemzetközi szinten?
– A nyugati kultúrában az arisztokratikus udvarok táncvilága miatt a folklór szép lassan kihalt. Van két lokáció, ahol legerősebben élnek az ősi tánckultúrák. Ez a spanyol-flamenco és a kárpát-medencei kultúrkör. Azt gondolom, hogy a folklór hagyományaink szerencsére erősen hatnak ma még a kultúránkra és az oktatásunkra. A balettművészetünkben alkalmazkodunk a nemzetközi trendekhez, a kortárs táncban előttük/utánuk kullogunk. A folklórban viszont világhatalom vagyunk. Ez a ház azért más, mert nemcsak a kortárstánc vagy a klasszikus balett otthona, hanem ennek a nagyon gazdag néptánckincsnek is. Az előcsarnok inkább az ősi kultúrát próbálja hangsúlyozni architekturális képével. Ha ez Bartóknak és Kodálynak egy életműre elég volt, akkor méltó módon kell reprezentálnunk a nemzetközi kultúrában is. Ebben óriási helyi energia van, amit mozgási energiává kell alakítani. Építészeti alkotásunk tulajdonképpen a magyar néptánc ifjú Bartókjának is épült, aki lehet, hogy még meg sem született…
