A „caro sassone” és egy walesi csodazongorista a Gramofon toplistáján

Händel korai, olasz nyelvű kantátái mellett, Pat Metheny zenekarának zongoristája, a klasszikus műveltséggel is bíró Gwylim Simcock második szóló lemeze került a dobogó második fokára.

Bár életében nem kerültek nyomtatásra, Händel egész oeuvre-jére kihatottak e Rómában született, korai kantáták. Fél évszázada ásta ki őket az archívumok mélyéről Ursula Kirkendale, a „caro sassone” (kedves szász) itáliai korszakának legalaposabb ismerője. A húszas évei elején járó csodaifjút az örök város arisztokráciája a tenyerén hordozta: a Pamphilik, Colonnák, Ottobinik és legfőként Ruspoli herceg vendégeként Händel többek között kantáták írásával viszonozott kosztot és kvártélyt – azaz főúri ellátást. (Jellemző módon első londoni éveiben is olasz kantátákkal „fizetett lakbért” angol mecénásainak.)

A római palotákban, illetve Róma környéki kastélykertekben előadott kantáták nagy előnye volt, hogy énekszólamaikat nők adhatták elő, akiknek nyilvános föllépését a pápai udvar máskülönben tiltotta.

Margherita Durastanti ekkor az egyik legnagyobb sztár, aki később Händel nem egy londoni operájában is szerepelt. E világi kantáták (voltaképpeni operajelenetek) főszereplője is „a” nő – úgy, ahogyan azt a római Accademia degli Arcadi (árkádiai akadémia) nemesi tagjai látni s hallani szerették: meghódított nőként (mint amilyen Filide – az Aminta e Filide pásztorfiú ostromolta nimfája); megbecstelenített nőként (mint amilyen a Tarquinius által meggyalázott Lucrezia); és végül elhagyott nőként (mint amilyen a Rinaldo által faképnél hagyott Armida abbandonata – a Tasso Megszabadított Jeruzsáleméből származó témát Händel utóbb első londoni operájában, a Rinaldóban dolgozta ki).

Az ugyancsak a római évekből származó triószonáta (op. 2/1) sem csupán lemezkitöltő közjáték: rámutat a barokk bel canto lényegére; arra tudniillik, hogy míg az énekesnek hangszeres virtuózként kell uralnia a hangját, addig a szélsebes hangszeres figurációk akár egy jó énekes ajkáról is felröppenhetnének. Händel eminensen sajátította el római kollégájától, Corellitől a zenei versengés (concertare) szellemét. Sabine Devieilhe (szoprán) és Lea Desandre (mezzo) éterikus éneke izgalmasan ütközik az Emmanuelle Haïm vezette Le Concert d’Astrée motorikus-ritmikus, „al secco” játékával. Kár, hogy a lemezcégnek nem volt „szíve” grafikailag is igényesen tálalni e zeneileg eszményi eledelt…

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Az egyszerű és az összetett zenei minőségek váltakoztatására építi fel az ACT-nél megjelent új lemezét a walesi csodazongorista, Gwylim Simcock. Csak őt halljuk játszani és csak akusztikus zongorán.

A 38 éves Simcock a fantasztikusan magas színvonalú brit jazz mezőnyéből is kiemelkedik.

Először 2010-ben járt a Müpában (a később The Impossible Gentlemen nevet felvevő kvartettel), ami után világszínvonalat emlegetett az egyik kritika, és azt, hogy az expresszivitás mellé nála elképesztő technika társul: a két kéz „szereposztása” messze túlmutat a bal kéz–kíséret, jobb kéz–melódia képleten. A klasszikus zenei kifinomultságot is mindig emlegetik vele kapcsolatban, klasszikus hangszerelésű zenekarra is komponál.

Időközben Simcock szintet lépett: évek óta Pat Metheny zenekarának tagja, 2011-es szólólemeze pedig rengeteg díjat és elismerést hozott neki. A Near and Now, második akusztikus zongoralemeze hallatlanul jól áttekinthető szerkezetet mutat: három darab, mindegyik háromtételes – Simcock sikerének egyik titka mindig is az intenzív törekvése volt a történetmesélésre. A darabok karaktere is jól megkülönböztethető, ráadásul Simcock ajánlásokkal is segíti a hallgató fantáziájának iránykeresését: az elsőt a zongorista kolléga Billy Childs, a harmadikat a brazil legenda Egberto Gismonti tiszteletének szenteli, a második pedig tételenként kap egy-egy dedikációt.

Ez Simcock felvételei közül talán a leginkább pianisztikus album, ezért is találó a címe: a nagy struktúrák, a számcímek és dedikációk adta asszociációk közben is fizikális, testközeli zenélés tanúi vagyunk, valóban nekünk játszik, és mesél. Az albumot hallgatva később figyeltem fel csak rá, hogy ezek a felvételek otthon, a lakásában készültek, ugyanis éppen ezt a közvetlenséget tette meg programmá. A szépségről szóló darab tetszik nekem a legjobban, a „gismontis”, a távoli világokat idéző egy kicsit „sok”, nem tudja teljesen elkerülni a szóló zongorázásban mindig benne rejlő zakatolós monotónia veszélyét. Felrémlik, hogy egy kicsit mintha magát szórakoztatná meg a zongorájával beszélgetne, de ha jobban odafigyelünk, észrevesszük az invokációkat, utalásokat.

Ha külön-külön hallgatja meg az ember a három művet, akkor az egyes darabok és tételek minden pillanatra izgalmakat tartogató erényei jobban kibomlanak.