Nagyjából így foglalhatnánk össze a francia zenei impresszionizmus (a vélemények megoszlanak, hogy létezik-e ilyen) nagymestere, Clause Debussy operáját, a Pelléas és Mélisande-ot. Ugyan egy egész szakdolgozatot szenteltem az operairodalom eme ékkövének, érdemesnek tartom mégis szerényen a Wikipédiát idézni: „A szerző művével újfajta utakat járt be a műfajban, ami annyira újszerű és egyedi volt, hogy nem is talált folytatásra.” Nos, talán nem véletlenül.
A cselekmény, melyet részletesen nem ismertetnék, gyakorlatilag a Trisztán és Izolda történet feldolgozása, némileg kevésbé konkrétan, mint ahogyan Wagner tette. Nevezett Mélisande valahonnan elkerült valahova, ahova egy hajó vitte. Bizonyos Golaud előbbi valahol helyszínről tengerparti kastélyába viszi, és feleségül veszi, miközben a tengeren mindenféle hajók cikáznak. A kastélykert titokzatos feneketlen szökőkútja mellett az árapály miatt igencsak veszélyes tengeri barlang is bonyolítja a cselekményt, nem beszélve a szereplők véget nem érő sírása által okozott tócsákról. Mondanom sem kell, hogy a sírás után sír-ásásra is sor kerül, végtére is tragikus a történet.
Tisztában vagyok vele, hogy ezek után hihetetlenül hangzik, de az operairodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásáról van szó, melynek népszerűsítéséért éppen az amúgy az operaházak felrobbantásáért kampányoló szőrősszívű ítész-karmester, Pierre Boulez tett a legtöbbet. Íme, a teljes mű angol felirattal, az imént emlegetett mester vezényletével: